Harangszó, 1916

1916-11-26 / 37. szám

290.

Kenyér és szén.

Irta: Czipott Géza.

A fékevesztett emberi indulat, a vérvörösen izzó gyűlölet, mint förtelmes vihar harmad éve tépi, rázza az emberiség életfáját. »A háború örült malma, pokoli gépezete harmadik éve csépeli, zúzza, szaggatja a forgatagába került szerencsétlen népeket«. Harmad éve, hogy az emberi lélek romlottságában alászállott a rémséges sötét poklokig. És a háború harmad évében úgy érezzük, hogy a rettenetes vihar, fordulóponthoz érkezett. Fordulóponthoz, mert fogytán: a liszt, a zsir, a tej, a cukor, a kávé, a só, a petróleum, a ruha, a cipő, egy szóval az élet fenntartásához okvetlenül szükséges cikkek, mindaz, amiért mi, a mindennapi imádságunk bán úgy fokászkodunk »a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma«! Fogytán a kenyér! Erre engednek következtetni azok a szigorú rendelkezések, intézkedések, amelyek legközelebb látnak napvilágot. Fogytán a kenyér! Az egész nép sóhajtoz, futkosnak a kenyér után, odaadják drágaságaikat az ételért, hogy megéledjenek. (Jer. sir. I. 11.)

De ha fogytán is nálunk a kenyér, ez még mindig nem jelenti azt: nincs kenyér! Van még elegendő kenyér, ha mindjárt a háború harmadik évében, a forduló pontnál igen sokszor, igen sokan megosztván a fárasztó munka után éhségtől elcsigázott gyermekeik között az utolsó falatot, napokon keresztül kénytelenek mindennapi kenyér nélkül tengődni. Van Magyar- országon, hál’ Istennek az idei rossz termés dacára is, még mindig annyi kenyér, hogy egyenletesen elosztva senki éhen nem hal. Csak mig e rémes, vészes napok tartanak, egyet nem szabad elfelejtenünk, egyet nem szabad szem elől tévesztenünk: a háború emberi gyarlóság szülötte és ennek átka, a nyomorúság bűneinek büntetése. Ma a szenvedés és nélkülözés napjaiban, bármekkora nagy is másfelől az önzés, a haszonlesés, a kapzsiság, nincsen gazdag, nincsen szegény, ma mindnyájan egyek kell, hogy legyünk a lemondásban, az igények leszállításában, a kereszt hordozásában ! Bármennyire is nehezére esik egyeseknek, ma meg kell osztanunk a valóban szükséget szenvedő embertársainkkal az utolsó falatot is. Ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek és az elepedt lelkűt megelégited: feltámad setétségben

világosságod és homályosságod olyan

HARANQSZŐ.

I lesz, mint a dél. (Ezsaj. 58. 10.) Ha ' mi magunktól erre képesek nem vagyunk és amint a tények igazolják csakugyan képtelenek vagyunk erre, úgy az államhatalom fogja ezt jogosan megcselekedni. És esznek a nyomorultak és megelégesznek. (Zsolt. 22. 27.)

Mig nálunk tehát az államhatalom parancsszavára összeszedik a maradék darabokat, hogy semmi el ne vesszen, mert fogytán a kenyér: addig odaát kérlelhetetlen ellenségeinknél fogytán a szén. És ha fogytán ?! . . Nevetséges! Szenet csak nem esznek ? ! Nem olyan nevetséges dolog ez! Sőt, hogy odaát hatalmas ellenségeinknél: fogytán a szén, ennek a világháború szempontjából sokkal nagyobb jelentősége van, mint annak, hogy nálunk fogytán a kenyér, hogy takarékoskodjunk, szállítsuk le- jebb igényeinket, ne felejtsük el: világháború van. Kik szántnak, vetnek, most a lövészárokban feküsznek. Mit mi termelünk, arra első sorban nekik van szükségük.

Nagyon, nagyon mélyreható jelentőséggel bir az, hogy a háború harmadik évében fogytán a szén odaát. Mert mégis, mi táplálja annak a hétfejü szörnyetegnek a pokloknál tüzesebb kemencéjét, melyben az embereket gyilkoló fegyverek milliót, a golyókat, gránátokat, srapneleket, ágyukat, motorokat, repülőgépeket stb. gyártanak. Mi füti azt a háborgó tengeren, zajló hullámok közt föltar- tózhatatlanul száguldó tengeri sárkányt, azt a vasmozdonyt, mely ellenünk hozza a vad feketéket és a réz- bőrüeket? A szén, a fekete szén. Ez odaát annak a fekete ördögnek a mindennapi kenyere. És ez van odaát fogytán ! Es ez a kenyér odaát előbb fogy el, mint a mienk idehaza! A gazdag francia, belga, angol szénbányák német kézen vannak. Anglia pedig egy maga már nem képes többé a szükségleteket kielégíteni. Az ördög éhezik már odaát!

Nincs ok tehát a kétségbeesésre.

Csak egy kis lemondásra, türelemre, parányi szeretetre, jóindulatra, belátásra van szükség. És az Istennek irgalmassága, kegyelmességenemhágy el bennünk. Ahogy az Ur kegyelmes- ségének köszönhető, hogy még nincsen végünk, mivelhogy nem fogyatkozik el az ő irgalmassága. Mert nem szive szerint veri és szomoritja meg az Isten az embernek fiát. Sőt ha meg- szomorit, meg is vigasztal az ő ke- gyelmességének gazdagsága szerint. (Jer. sir. 3. 22, 32—33.) íme az Isten utjai!

19Í6. november 26.

A ráncos csizma*)

Irta : Jeszenszkyné T. Irén.

Hét falura, hét határra, hire ment a Berkes Pannika lakodalmának. Berkes Péter uram megadta a módját, senki se foghatja rá, hogy fösvényen bánt az ő egyetlen gyermekével. Akinek az Isten vagyont, meg szép lányt is adott, az tudja ám, mi az emberség ! Aztán a vőlegény sem alábbvaló se szépségben, se vagyonban. Szóval olyan pár lett belőlük, akikre azt szokták, mondani: hogy »az Isten is 'egymásnak teremtette.«

A lakodalom napján folyt a viga- dozás, muzsika, tánc, evés-ivás. Ki hallgatott volna arra, amit a községháza előtt dobszóval hirdettek ? Ki merné most a lakodalmas népet megzavarni. — Bizony senki más, mint maga a bíró.

Szélesre nyitott ajtón lépett a mu- latozók közé, még köszönni is elfelejtett. Leintette a cigányokat; egyszerre halálos csend támadt a mulatozó házban.

— Emberek! nincs most ideje a vigadozásnak. Kitört a háború! Aki katonaember, az még az éjjel indul a rácok ellen.

— No cigány húzd rá a tusst! Szólt erre Berkes uram. Húzta a cigány, de a sok asszony nép túl sikoltozta, túl jajgatta a muzsika szavát.

A menyasszony piros orcája halálsápadt lett, s bizony talán el is szédül, ha az ő szép hites ura, — Gábor András — két karjával fel nem fogja.

— Ne busulj lelkem, Pannikám, hamar elbánunk mi a rácokkal, akkor visszajövök s ott folytatjuk a táncot, ahol elhagytuk. Itthon hagyom ezt a pár ráncos csizmát, viseld jól gondját, mert ebben akarom a menyecske táncot tovább folytatni — szólt Gábor András és sietett ő is az útra készülődni.

Hajnalban indult a vonat. K*nt volt az egész falu, hiszen mindenkinek volt, akit kikisérjen, akit megsirasson. Nem tréfa dolog a háború! És mégis, ez a sok fiatal lélek, mintha annak hinné! — Nem busul ott egy sem. Egyik nóta a másikba vesz, ugrálnak, táncolnak s a felbokrétázott kalapokat magasan lengetik. — Alig van hely a gőzösön, még a feljárókra is jut valaki. — Már mozdul a vasparipa és Gábor András még most is Pannikáját öleli, csókolja.

— Ne menj el édes uram!

*) Mutató az 1917. évi Luther Naptárból.