Harangszó, 1916
1916-10-08 / 30. szám
236 HARANQSZO. 1916. október 8. Lakosainak száma most bárom millió. Ennek az Angol-Szudánnak fővárosa a 70.000 lakossal biró Khartum. Maga Khartum igen fiatal város; nincse száz esztendős. 1820-ban alapította valami Mohamed Ali. Gyászos emlékek tanyáznak e város falai és érődéi között. Állomása volt az Abesszíniából és Szudánból Egyiptom felé menő rabszolga-karavánoknak. Hozzátapad tehát e helyhez is Afrika rettenetes átkának, a rabszolgakereskedésnek emléke, melynek borzalmait és pusztításait leírni, elbeszélni nem lehet. Azonban a rabszolgakereskedés megszüntetése után sem tudott megnyugodni a nép. A mohamedánok hite szerint el fog jönni a Mahdi, a mohamedán Messiás, aki mint Istennek kalifája igazságossággal tölti el a világot. Akadt már most a Szudánban egy férfiú, Mohamed Ahmed (1843-1885), aki mint az Istentől küldött Mahdi lépett fel, és célul tűzte ki maga elé, hogy a szudáni mohamedán törzseket felszabadítja a gyaur angolok járma alól. 1883-ban megtette fővárosának a Khartumtól 300 kilométerre délkeletnek fekvő El-Obeid városát, miután egy 10.000 főnyi angol vezénylet alatt álló sereget pozdorjává vert ugyanazon város falai alatt. A Mah- dit uralta most a Szudán túlnyomó része, de Khartum még tartotta magát. Az angol kormány Gordon vezérlete alatt egy sereget küldött Khar- tumba, de a Mahdi 1884. március 18-án körülzárta a várost, benne Gordont és seregét. Az angolok felmentő csapatot küldtek; ez a csapat 1885. január 28-án érkezett Khartum alá; negyvennyolc órával előbb, január 26-án foglalta el a Mahdi Khar- tumot és Gordon generálist meggyilkolta. Ennek a megkésett csapatnak, mely magán a Níluson, és a Nílus partjain iparkodott Khartum felé, ennek a csapatnak útjáról álljon itt egy leirás a hires Kipling tollából: Vagy húsz naszádnak az orra túrta bele magát abba a homoknyelvbe, amelyen fürődő és ruhájukat mosó angol katonák sürögtek. Rendetlen rakásban keverő dorongok, írén ládák, cukros és lisztes-zsákok, lőszerládák mutatták a helyet, ahol. az egyik naszádot hirtelen ki kellett üríteni; s egy ezred-ács hangosan káromkodva iparkodott a rendelkezésére bocsátott kevés fehérólommal a csónak napszítta, tátongó repedéseit betapasztani. »Először széjjelroppan a fene kormány,« mondotta általában véve az egész világnak; »azután az árboc lesz az ördögé; és azután, úgy se- géljen, amikor már mást nem tehet, széjjelnyilik az egész, mint valami khinai lótusz.« »Hát akárki vagy, épen ez az eset az én nadrágommal is,« szólt a szabó, a nélkül, hogy föltekintene a varrásáról. »Kiváncsi vagyok, Dick, .mikor látunk megint egy tisztességes boltot « Nem felelt rá más, mint a Nílus szakadatlan, haragos zúgása, amint tovanyargalt egy bazalt könyök körül és keresztül tajtékozott egy félmérfölddel följebb nyújtózó szikla hátán. Mintha csak a folyó barna tömege vissza akarta volna nyomni a fehér embereket a maguk országába. A levegőben a Nílus iszap leírhatatlan szaga jelezte, hogy a folyam apadóban van és hogy a naszádoknak nem könnyű dolog lesz megbirkózni a következő két mérfölddel. A sivatag majdnem a partokig terült, ahol szürke, vörös és fekete dombok között a tevés-ezred táborozott. Még csak egy huszonnégyórára sem merészelt senki elszakadni a lassan mozgó naszádoktól; már hetek óta nem volt ütközet s az egész idő alatt a Nílus ugyan nem kényeztette őket. Egyik folyam-sodró után a másik, egyik szikla után a másik, egyik szigetcsoport után a másik; úgy hogy a legénység már régen elvesztett minden tájékozódást térben és időben. Mozogtak valamerre, nem tudták miért; hogy valamit csináljanak, nem tudták mit. Előttük volt a Nílus s annak a másik végén volt egy bizonyos Gordon, aki valami Khartum nevű városban vívta a harcot életre-halálra. Brit csapatoszlopok voltak a sivatagon, vagy valamelyikén a sok sivatagnak; csapatok voltak a folyó hátán, még több csapat várt a folyó pártján a behajózásra ; uj pótlások vártak Assziutban és Asszuánban ; hazugságok és kósza hírek nyargalásztak Szuakintól a hatodik vízesésig ennek a reménytelen földnek arcán; s általános hiedelem volt, hogy van valahol valami hatalmasság, aki ennek a sokféle mozgásnak nagyjában irányt szab. Ennek a folyami csapattestnek kötelessége az volt, hogy a naszádokat úsztassa a vizen; hogy el ne tiporják a parasztok vetéseit mikor köteleken e partról vontatták fölfelé a csónakokat; hogy annyit egyenek és aludjanak, amennyit csak tudnak ; és főleg, hogy haladék nélkül nyomuljanak előre az örvénylő Nílus fogai közé.. . . Egy kürt riogatva üvöltött, s a parton levő emberek szaladtak fegyvereikhez. A tevés-ezred kiabált a gyalogságnak, hogy menjen oda, s lejebb a folyóról rekedt orditozás tudatta, hogy az oszlop hátulja is megneszelte a bajt és sietett, hogy kivegye részét. Mint ahogyan a szél felborzalja a viz tükrét, olyan hirtelenséggel nyüzsögtek és elevenedtek a sziklákkal teleszórt gerincek és cserjés dombok fegyveres emberekkel. Szerencsére azok az emberek egy ideig a távolban megálltak, kiabáltak és vigan hadonáztak. Egyikük még egy hosszú történetet is mondott. A tevés-ezred nem tüzelt. Örültek, hogy egy kis lélegzethez jutottak, mig valamennyien négvzögben formálódhattak. A homokparton ide-oda futkostak az emberek; a naszádokat meg, mikor kiáltásnyira tudtak vergődni, a legközelebbi zátonyra lökték s a betegeket és néhány emberből álló őrizetet kivéve, valamennyien kiugráltak belőlük. Az arab szónok kiabálásával és a pajtásai veszettül vonítottak. »Mintha a Mahdi katonái lennének,« szólt Torpenhaw, miközben a könyökével utat tört magának a négyszög közepébe; »de milyen sok ezeren vannak! Annyit tudok, hogy ennek a vidéknek törzset nincsenek ellenünk.« »Akkor a Mahdi emberei megint elfoglaltak egy várost,« szólt Dick, »és ránk szabadították ezeket az ugató ördögöket, hogy bennünket felfaljanak. Add csak ide a távcsövedet.« »Az őrsöknek ezt jelenteni kellett volna. Kelepcébe jutottunk,« szólt egy altiszt. »Hát a tevés-ágyuk mikor kapnak már bele? Siessetek emberek!« (Folytatjuk.) R háború fegyverei. Irta: Kapi Béla. II. A tengeri háború fegyvereinek a nemzetek egymáshoz való viszonya s a gazdasági alakulás különös jelentőséget kölcsönzött. Anglia kizárólag tengeri védelemre alapította világhatalmi állását. Birodalmát, ipari- és kereskedelmi érdekeit tisztán ezek segítségével védelmezi. Éppen ezért tengeri haderejét erősen fejlesztette s féltékenyen nézte, hogy a német is erősiti tengeri haderejét. Az angol önzés szolgálatában még na
