Harangszó, 1916

1916-10-01 / 29. szám

230.

HARANGSZÓ.

1916. október 1.

jenek, ha bibliát olvashatnak, Isten igét hallgathatnak 1 Nem a fiatalokat mindig tanitgató öregség mondatja ezt velem- (ezt már én mondtam nekik !), hanem az édesapátok üzenete. 0 tanulta meg azt a nagy igazságot kinn száz halál és ezer veszedelem között: »Ég és föld elmúlnak, de az Úr beszédei soha el nem múlnak.« Rámondom az áment, édes fiam.

Szeretettel ölel

édesapád.

A kötelesség1 útja.

Elbeszélés. Irta: Kapi Béla.

Tizedik fejezet.

Felhő a nap előtt.

Folyt. 27.

Nem izük a vacsora. Alig nyúl az ételhez, úgy viszi ki az édesanyja.

— Persze megint volt nagy uzsonna, — mondja csendes szemrehányással.

— Nem is láttam ennivalót, feleli a fiú, azután lassan feláll s a hideg ablaküveghez támasztja izzó homlokát.

Sárosyné asztalbontás közben kutató szemmel nézi a fiát, megcsóválja fejét, de nem szól. Mikor azután megint rend van a szobában s az asztalra visszakerül a nagymintáju terítő s a nagy képes biblia, csendesen háta mögé lép s megérinti vállát.

—- Gyere Laci Leüljünk a díványra, úgy is rég nem beszélgettünk.

Percek múlnak, de mindegyik úgy beszélget, hogy máshol jár a gondolata. Szóba kerülnek a nyirkutasi dolgok, az egyszerű falusi mendemondák, a háztartási gondok, a pénz-beosztás. Sárosy László beszél is, felelget is, de olyan szórakozottan, mintha nem is lenne lélek a szavai mögött.

— A rizsát is megküldte Lázár János. Mégis csak olcsóbb igy, kilogrammja 21 krajcárba kerül. Amúgy meg sokkal selejtesebbért 26 -28 krajcárt fizetünk.

Helyeslőén rábiccent fejével.

— Persze olcsóbb, meg jobb is.

— De tudod-e, hogy 58 forintra megy fel Lázárnál a számlánk. Eléggé takarékoskodom, megvonok magamtól mindent, de hiába...

— Kevés a fizetés. . .

— Nem! a drágaság nagy. Ne keveseld a fizetést, mert az könnyen elégedetlenségre vezet. Akik lekicsiny- lik az állásukat, rendesen a fizetés keveselésével kezdik.

— Hát a drágaság nagy!...

— Sok helyen családnak meg kell ebből élnie.

— Az.

— Az a múltkori 21 forint hiányzik, nem is hiszed, mennyire hiányzik.

— Persze, — mondja kedvetlenül a tanító s lassan félreforditja fejét.

Az asszony mintha megbánná a száján kiszalasztott szót, mentegetőzve hozzáteszi:

— Nem szemrehányásképpen mondom, hanem csak egyszerűen mondom, hogy megértsd az 58 forintot. Végre a jövő hónapban valamit le kell fizetnünk. Múltkor is szégyeltein...

— Lefizetjük, anyám.

— Hát a szabószámlával hogy vágy?

— Nem tudom fejből. Harminc vagy negyven forint az egész.

— És az uj ruha ?...

— Azt hiszem benne van, azaz nem, az azon kívül lesz.

— A minapában összeírtam mindent, bizony rosszul állunk, fiam. Itt is, ott is, csipp-csupp számlák, apró tartozások, de mire lap aljára ér az ember, ijedve csapja össze a kezét. Valamit ki kell gondolni, mert bizony baj lesz. Hát a doktor, meg a patika? ..

— Rendben van, kifizettem.

— Ugy-e, mennyi költség én miattam.

Sárosy László hirtelen átnyúl s megfogja az anyja kezét.

— Hogy beszélhetsz ilyet, édesanyám ! ?

Sárosyné nem ereszti el többé a fia kezét, hanem közelebb húzódik hozzá. Mintha kezük érintésére lelkűk is felengedne s legyőzné az idegenkedő érzéseket.

— Nézd csak, mindig elfelejtem mondani, — a múltkor ez a leveled jött, véletlenül felbontottam. Nem értem micsoda számla, biztosan valami tévedés.

Sárosy László kezében forgatja a papírlapot: Szegő Endre virágkereskedése és mükertészete nyújtja be számláját 24 forintról. Édesanyja fürkészve vizsgálja arcát.

— Mi ez, 24 forint virágszámla?

A tanító könnyedén int kezével,

azután zsebre gyűri a papirosdarabot.

— Tudom már, tévedés az egész. Múltkor, hogy benn jártam Enyeden, Tömböly Pista megbízásából rendeltem egyet-mást, biztosan elhibázták a bevezetésnél. Egy sor Írásba kerül, annyi az egész.

— Hát csak intézd el, Laci!... hagyja rá az anyja.

Az asszony még rakosgat, a tanító meg az írásai közt keresgél. Egyszerre megszólal az asszony:

— Borzasztóan sajnálom őket!. . .

— Kiket?...

— Kiket ?. . . Hát őket!

Sárosy László kiegyenesedik, először mereven nézi anyját, azután nevetésre fogja a dolgot.

— Gól adod anyám, de azt ‘azért még most sem tudom : kiket sajnálsz olyan nagyon ? Talán a Lázár kereskedőt, vagy a Szegő kertészt, vagy éppen a Pistán esett meg a szived ?

Az asszony csöndesen néz maga elé, azután mintha csak magának mondaná, halkan súgja:

— Egész este nem megy ki fejemből az öreg Balogzsán.

A tanító hirtelen felikapja fejét s gyorsabban kérdezi semmint szeretné.

— Mondott neked valamit?

Az asszony a fejét rázza.

— Nem, .nem mondott, csak éppen annyit, hogy ő is, meg a többiek is bajban vannak. Azt hittem, valami birtok ügy. Biztosan az oláh bank kezébe kerültek.

Sárosyné némán int fejével.

— Nem is amit mond, hanem, tudod, a tekintetük, a ráncokkal barázdált, gond kezével összegyűrt arcuk, az a mély tüzü szemük olyan fájdalmas, olyan panaszos. Ha el nem felejtem, talán aludni sem tudok miattuk. ..

— Túlságosan, jói vagy édesanyám. Hidd el, ezek is hibásak ! Élhetetlenek, gyávák, alattomosak. Mikor azután összecsap fejük felett a viz, akkor jajgatnak s hangos kiáltozással temetési éneket kántálnak.

Sárosyné arcára valami kedvetlen vonás húzódik. Hangja is máskép cseng. Azután fiára szegezi tekintetét:

— Mit teszel értük ?

— Hát tegyek ?...

— Hát lehet nem tenni ?

Sárosy László elgondolkodva néz

maga elé. De az anyja tekintete belekapaszkodik szemébe s többet nem bocsátja el.

— Azért vagy itt, hogy segíts rajtuk. Te magad mondtad: nem szoríthatod a tanterem négy fala közé a munkádat, hanem ki kell lépned a község utcáira, a szétszórt házcsoportok mellé. Hát tedd ezt! Nyisd ki az emberek szemét, tárd fel a lelkűket! Hát légy apjuk, hiszen olyan szegények, és olyan elhagyatottak !. . . Fiam, az édesapád emlékére

A férfi hallgatja. Forró érzés hevíti keblét, szemében tűz csillog, keze meg-megrándul, de az ajka sápadt s remegve dadogja :

— És én ?. .. És én ?...