Harangszó, 1916
1916-10-01 / 29. szám
1916. október 1. HARANGSZÓ. 229. csolatait és ítéleteit, s bizonyságtételeit, a mint meg van írva a Mózes törvényében: hogy előmeneteled legyen mindenekben, a melyeket csele- kedendesz és mindenütt, valamerre fordulandasz. I. Kir. 2, 2—3. Azért sem az ültető nem valami, sem az öntöző: de a növekedést adó Isten. Az ültető pedig egy az öntözővel. Mindenik pedig a maga diját saját munkájához fogja venni. Mert Istennek vagyunk munkatársai. Isten szántóföldje, Isten épülete vagyunk. I. Kor. 3, 7—9. És monda: Ne nyújtsd ki a te kezedet e gyermekre, és ne bántsd öt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezel a te fiadnak, a te egyetlenegyednek én érettem. I. Mózes, 22, 19. Könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes haragú és nagy kegyelmű. Nem feddödik minduntalan és nem tartja meg haragját örökké. Nem bűneink szerint cselekszik velünk és nem fizet nekünk a mi álnokságaink szerint. Mert a milyen magas az ég a földtől, olyan az ö kegyelme az öt félök iránt. A milyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tölünk a mi vétkeinket. A milyen könyörülő az Atya a fiákhoz, olyan könyörülő az Úr az öt félök iránt. Mert ő tudja a mi formátlan- ságunkat, megemlékszik róla, hogy porok vagyunk. 103. zsolt. 8—14. Megjött a mama . . . Irta: Farkas Mihályné. Ami jóság, szelidség, okosság van a világon, mindannak összesége volt a mama. Békesség, vidámság az ő kék szeméből áradt a házra, rend, tisztaság, jóllét, az ö dolgos két keze nyomán támadt. ö kelt föl először a házban, és utoljára ő tért nyugovóra és ezentúl még, mintha az a sok drága idő-fölösleg, amit egynémely renyhe ember fölhasználatlanul elrepülni hágy, mind az ő javára értékesült volna, a mama mindenre reáért. A nagy háztartás gondját-baját szépen elintézte, magavarrta ruhában jártak a kicsinyek, s még virágot ápolni, jó könyveket olvasni is jutott ideje, talán azért tudott olyan okos tanácsot adni mindenkinek, s olyan csodaszép meséket mondani, mikor kedélyes téli-estéken köréje települt a kis család. Ö mindent tudott, és mindent meglátott, és mivel igazsággal és szeretettel kormányzott, szívesen hajolt mindenki szelíd uralma alá. Egy feddő szó az ö ajkáról könnyeket fakasztott, de sebet nem ejtett, s megelégedett pillantása volt övéinek legszebb jutalma. A kicsinyeknek játékos pajtása, hü gondviselője volt, de elkísérte őket őrködő tekintete ha már elhagyták is a családi-házat, s utánuk küldte intő szavát, hogy jóra serkentse és óvja őket a világ veszedelmeitől. Lámpafénye mellett, magányos éjszakákon, szép gömbölyű betűit rótta egymásután: »Úgy lássalak viszont, ahogy elbocsátottalak, tisztaszivü, jó gyermekemnek. Ne feledd az Istent, s az édesanyádat. Szorgalmad el ne pihenjen, kitartásod meg ne lanyhuljon, ami célt magad elé tűztél, kövesd bátran, erős akarattal, — a munka áld és nemesit, — aki híven dolgozik, az is imádkozik!« Egyszer azonban — mint mikor felleg vonul a fényes nap elé — sötét bánat veté árnyékát a házra. A mama beteg lett. Nem afféle nyűgös, panaszkodó beteg, környezetének réme, ostora, inkább olyan türelmes szenvedő, aki mosolyogva sápad és enyészik nap- ról-napra, mint az őszi verőfény, s mig döbbenve nézzük lassú hervadá- sát, ő az egyedüli, aki bizik, remél. És jöttek-mentek tudós orvosok, megállották a kórágy mellett, tanakodtak *és csóválták a fejüket, és bevallották, hogy minden tudományuk tehetetlen az ismeretlen veszedelemmel szemben. »Vigyetek el a messze, nagy városba« — szólt a mama, úgyis mindig vágytam látni szép utca-sorait, fényes palotáit s a bástyákat, amint nézik magukat a folyam vizében. Ott majd írt találnak az én bajomra is. És majd megjövök újra tihozzátok, vidáman, egészségesen, és úgy lesz minden, mint régen volt. Együtt dicsérjük az Istent, és örülünk egymásnak, és az életnek, amit kegyelme visszaajándékozott. Azért ne sírjatok kicsiny báránykáim, — majd meglátjátok mennyi szép játékszert, lovacskát, hajas-babát hozok én nektek az útról. És elvitték a mamát, puha kendőkbe pólyában, de mosolyogva vett akkor is búcsút és gyönge kezével visz- szaintegetett: »Itt leszek, nemsokára!« Az árván maradt házban pedig összebújtak a gyermekek, mint a gazdátlan kis csibék vihar közeledtén, s úgy biztatták egymást lelkendezve : »Megjön, talán már holnap itthon lesz a mama!« És meg is jött, — díszes ezüstös kocsiban; négy fekete paripa hozta lassan lépegetve, és fáklyás emberek szolgáltak kíséretül. Soha a jó mama ilyen pompát magának nem kívánt! És a kocsi tele volt koszorúval, csupa-csupa illatos virág, de a mamát látni nem lehetett, — azt mondták, aluszik a sok virág alatt. A kicsinyek csak bámultak és szepegtek, ahogy fölzendült a gyászos ének és a szép kocsi a nagy udvar-, ból lassan kifordult, de az apa és a nagy fiuk szivszakadva sírtak, mert ők már tudták, hogy bár megjött, de immár mindörökre elmegy — a mama! Tábori posta. Édes fiam, megkaptam leveledet s nagy volt apai szivem öröme. Többször olvassuk el az ilyen leveleket, először persze a tekintetünkkel, s megkeressük: mit írsz magadról?... hogyan vagy?. . nem ért-e valami baj?..., de azután másodszor, harmadszor már lelkünk olvassa a levelet s boldogan ismeri fel a gondos szülői nevelés bizonyságait. Ezzel a leveleddel is igy voltam. Amint olvastam, régen érzett, nagy igazságokat találtam. Én már ugyan régen megtaláltam, vallottam és követtem ezeket, de a te lelked mélyéről csak a rettenetes világrengető zivatar váltotta azokat ki. Azt irod, édes fiam, hogy a magaddal vitt, vagy utánad küldött könyvek, ha még oly kedvesek is, mégis nem az igaziak. Mikor behúzódunk földalatti fedezékünkbe, avagy rettenetes ágyutüzben közelgő roham-oszlopok robogását halljuk, a legszebb költemény is elszintelenedik s a legböl- csebb, avagy legszellemesebb iró könyve is ellaposodik. Te kérdezed: tudod-e mit csinálunk ilyenkor? És te feleled, én csak téged ismétellek, fiam : fejből mondogatjuk azokat a bibliai verseket, melyeket az iskola padjaiban görnyedt háttal, unatkozó félvigyázás- sal tanultunk egykoron. Hidd el apám, (te irod igy, fiam !), még a tanitómat is megáldom fnindennap, hogy eny- nyit is megtanultam, mert bizony minden bibliai vers világosság a sötétségben s bátorítás a csüggedésben. Megmondtam a gyermekeidnek: örül-
