Harangszó, 1916
1916-10-01 / 29. szám
226 HARANQS2Ó. 1916. október 1. pusztították, legerősebb e pusztítók közül mégis a vallástalanság maradt. Vajha mi is megértenők ezt azokat beszélő múltat, vajha megértenők hogyha élni akarunk ezentúl vallásosabbnak kell lennünk. Nagyon sok elszomorító jelenség üti itthon is — a harcmezőről jövők között is fel a fejét. Tele vannak az emberek borzasztó emlékekkel, a szivük üres, csak szenvedélyek tombolnak, az ember álattá lesz. A jövő kötelessége, hogy ezeket az embereket a múlt szelidebb alakjába öltöztetve visszaadjuk, visszaneveljük a társadalom számára. Ha azt akarjuk, hogy a béke áldásos legyen, hogy a tudomány, művészet, gazdasági, kereskedelmi élet fejlődjék és tisztességes mederbe térjen, akkor adja vissza az állam, az egyház, a gyengébb női nem a hitel, a vallásosságot mindazoknak, kik elveszítették. Keresztyén kötelességünk ez, de egyúttal állami érdek is. Az államnak ezer eszköz áll rendelkezésre, hogy az egyházakat vallás-erkölcsi nevelő munkájában támogassa. Csak nyúljon hozzájuk, ossza el felekeze- tenkint arányosan. A jó példa induljon ki a fejtől, a többi tag követni fogja. Adják vissza mindenkinek a vasárnapot, ne legyen e nap az üzérkedés, a korcsmák,' a lelki eldurvulások napja, hanem az Istené. Viszont az állam ne álljon egy felekezet szolgálatába, hanem támogassa mindegyiket, amely dolgozni akar és tud. Fel van jegyezve, hogy a régi népek vad erkölcseit a keresztyénség tette szelidebbé, vadabbak azok sem lehettek, mint sok embernek most szerzett eldurvulása. A betegség ugyanaz, mint régen volt, az orvosság sem lehet más. Ha igazi államéletet akarunk, legyünk mi vallásosak és tegyünk mindenkit azzá, mert az állam épületének kövei mi egyének vagyunk, következésképen, ha mi vallásossak vagyunk és maradunk, az állam is az lesz és marad. Ki fi legszebbV Elbeszélés. Irta: Csite Károly. Qizike, egy kis, hófehér cicával játszott a verandán. Hosszú zsinórral szaladgált fel-alá, úgy, hogy a zsinór vége a padlót érte. A fürge cica utána rohant, el-elkapta a zsinór végét, bele- fogózkodott s hempergett a padlón. így játszottak jó ideig, mígnem megunta Qizike a játékot s azt mondta ; édesanyjának: — Ki szeretnék menni ^egy kicsit az utcára, csak a házunk’elébe. Engedjen ki édes anyácskám! — No, csak menj ki, leányom, de házunk elől el ne menj, nehogy valami baj érjen, — mondta az édesanya szerető gondoskodással. Qizike kiment erre az utcára, a ház elébe s a játszó gyermekekhez sompolygott, de pár perc múlva sírva jött vissza édesanyjához. — Miért sírsz, mi bajod, édes leányom?! Tán bántott valaki?!... — Azt mondták a gyerekek, hogy én igen csúnya vagyok! — zokogta a kis Qizike. — Azt mondták ? !. .. Ó,h, a rosz- szak, hogyan tudtak olyant mondani, mikor te olyan szép vagy! — Igazán ? I — kérdé Qizike fölcsillanó szemmel. — Bizony szép vagy, mindenkinél, legszebb vagy te nekem a világon! — simította meg az édes anya ragyogó szeretettel a kis leánya fakó, kenderszinü haját. Qizike feledé keserűségét, könyvet vett elő : tanulta leckéjét. S azon- közben csicsergő, szelid madárkák szálltak a verranda. nyitott ablakába. Qizike étel morzsát, napraforgó magot vitt nekik, mire a kis madárkák tenyeréből is felcsipegették a morzsákat, Qizike olyan boldog volt! — Látod, mennyire szeretnek a kis madárkák is! Pedig azok csak azt szeretik, akik az igazi szépek, akiknek a szive-lelke szép, nemes, jó. Azok az igazi szépek, akiknek lelkét mennyei kincsek teszik széppé. Egyik nap nagy szomorúsággal jött haza Qizike az iskolából. — Mi bajod van, gyermekem ? — kérdezte édes anyja aggódással. — Mintha a fejem is fájna s aztán máskép is rosszul érzem magamat! — felelte Qizike szomorúan. — Elhivatom az orvost, kicsikém! — Ne hivassa el azért, édes anyácskám. Majd talán csak jobban leszek. Ámde egész nap szomorú, levert volt Qizike. Alighogy evett valamit. — Leányom, te valamit titkolsz előttem! Valami bánt téged s nem mondtad meg nekem az igazi bajodat! Mire való ez a nagy titkolódzás ? !... Ki segít a bajodon, ha még édes anyádnak sem mondod meg, hogy mid fáj ? — mondta az édes anya szemrehányón. — Qizike zokogva borult erre édes anyja ölébe. — No, ne sírj, kis leányom ! Mondd, mi bántja szivedet?... Gondolom, megint olyasmiért sírsz, amiért nem érdemes. . . Qizike nem emelte föl fejét édes anyja öléből, ott hüpögte sajgó szívvel: — Reggel, mikor iskolába mentem, két néni ment el mellettem s az egyik azt mondta' a másiknak: »Nézze, szomszéd asszony, milyen csúnya ez a kis leány, aki mellettünk elment!« — Óh, te kis bogaram, te, hát azért sírsz f... Ne bántsa az a te szivedet, gyermekem ! Valószínű, hogy nem is rád mondta az a rossz szivü néni. — Bizonyosan rám mondta, mert nem volt senki ott a közelben s láttam, hogy engem néznek !... — Szívtelen, gonosz nép az, aki olyant mond! — fakadt ki az édes anya. — Mégis csak csúnya lehetek, mikor annyian mondják ! A rossz gyermekek is már többször csúfoltak az utcán! — Dehogy vagy csúnya, édes szivem ! csakis az lát olyannak, akinek nincs szivében semmi szeretet. Aki szeret valakit, azt sohasem látja csúnyának . . Nézz reám, csúnyának látsz te engemet? — Óh, hisz édes anyácskám a legszebb a világon!.— ölelte át Qizike édes anyja nyakát édes, forró szeretettel. — No, látod, mily igaztalanok s rossz szivüek, azok, akik embertársaikra olyant mondanak! Ne szomo- ritson meg azért többé téged, ha olyant hallasz máskor. Inkább sajnálkozni kell azokon, amiért oly szegény, üres szivüek. . . Qizike most teljesen megnyugodott. Sokszor hallott ugyan még meggondolatlan s csufolódó megjegyzéseket, de többé nem sajgóit tőle úgy a szive. Néhány év múlva felnőtt nagy leány lett belőle. Az édes anyja arcán pedig barázdákat vont az idő s haja közt sok-sok ezüstös, csillogó szálak mutatkoztak, de azért Gizikének még mindig az édes anyja volt a legszebb a világon. S ez a szeretet örök törvénye. Majdan Qizike hajában is mutatkoztak azok a csillogó fehér szálak s az édes anya pedig töpörödött anyóka lett, mígnem magához szólította az Úr. Egyedül, árván maradt most Qizike. — Jaj, jaj nekem ! Nincs már senki, aki szeressen !. . . Én vagyok most a legcsunyább a világon ! — sírta, zokogta Qizike.
