Harangszó, 1916
1916-08-13 / 22. szám
172. HARANGSZÓ, 1916. augusztus 13. remekeit. Hosszú oszlopokban vonult fel a' vidéki sokaság a jeruzsálemi templomba s útközben zenével kisért szent énekeket énekelt, amire a 150. zsoltár is utal: ■ > Dicsérjétek őt kürtzengéssel ; dicsérjétek őt hárfán és citerán ; dicsérjétek őt hegedűkkel és fuvolával; dicsérjétek őt hangos cimbalommal.« A keresztyén templomokba a harangok csengő ércnyelve hívogatja a hívők seregét s ajkaikról az orgona búgd hangjainak a szárnyain száll fel az ének. Méltán elszomorodhatott azért szivünk, amikor nagy harangunkat a magasból aláhullani láttuk s elgondoltuk, hogy nem hallhatjuk többé mélábus dallamát. Távozásukkal sok szép, felejthetetlen emlék fakad fel lelkűnkben. Csengő hangjuk nagy területet bejárt: tizenhárom községnek evangélikus hívőihez vitte szét a boldogító üzenetet: »Jertek hozzám, Krisztus mondja, kiket a gond s a bűn zsoldja megterhel és rettegtet: gyönyörűséges én igám, tekintsetek hittel reám s megnyugtatlak titeket.« Kedves éneküket sokszor halottuk, életünknek minden nevezetesebb fordulópontjánál megszólaltak hangjaik. Ok hívogatták a konfirmandusokat az Urnák házába, hogy vallást tegyenek hitükről, Krisztushoz való hűségükről ; harangszó kísérete mellett jött fel a templomba vőlegény és menyasszony, hogy Isten előtt holtig tartó házassági szövetségre lépjenek egymással; az ő hangjuk rezgését vitte el reggelenként a lágy szellő, hogy naponkénti imáinkát mondjuk el a mennyei Atyának; vasárnapnak szent ünnepén az ő jelzésükre öltöttünk ünnepi ruhát, hogy a hivők seregében együtt hallgassuk Istennek igéjét; figyelmeztető hangjukat hallottuk tűzvész, természeti csapások idején s az ő szomorú, bánatos zengésük siratta meg, kisérte el halot- tainkat a minden halandók utolsó utján. Velünk éreztek örömünkben, velünk gyászoltak bánatunkban, mindennapi életünknek visszhangját hű kifejezését hallottuk szavukban, mindig istendicsőités volt nyelvükben, hálaadás hangjukban, amint a zsoltár mondja: »Minden napon áldalak téged és dicsérem neved örökkön örökké.« (145. zsolt. 2. v.) Most azért az elválás után a hála fohásza jöjjön ajkainkra ; Istennek legyen hála és dicsőség, hogy eleddig istentiszteletünk szolgálatában állhatták, hogy istendicsőitésünk eszközei lehettek. De vizsgáljuk meg önma? gunkat is, hogy milyen hatással voltak életünkre, mily mértékben emelték fel lelkünket Istenhez? Csengő szózatuk felrázta-e lelkedet a vallási közönyösség álmából, kiragadta-e a világi gondolkozás: a haszonlesés, a kapzsiság fülledt légköréből, eszedbe juttatta-e Üdvözítőnknek szavait: »Keressétek mindenekfelett Istennek országát és annak igazságát!« Megta- nitottak-e alázatosságra, figyelmeztető szavuk után ajkadra jött-e az imádság fohásza, feljöttél-e gyakran az Ur házába, hogy dicséretet mondj szgnt nevének? A háború tartama alatt sokkal bánatosabban szólt a hangjuk, gyászolták véreinket, akik elszakadtak tőlünk s bünbánatra, megtérésre intő figyelmeztetés csendült ki szavaikból. Fi- gyelmeztéle, Keresztyén Testvérem, hangjukra, megértetted-e beszédüket? Ha szózatuk visszhangra talált lelked húrjain, akkor megnyugvással, Isten iránt való hálás szívvel búcsúzhatsz el tőlük, mert betöltötték hivatásukat. Hangjuk elnémult, de lelkűnkben tovább él, értelmünk, érzelmünk, akaratunk ezután is dicséri a Mindenhatót, kinek hatalmát és kezeinek munkáját hirdeti az egész világ. Harangjaink ezután is az Urat fogiák dicsérni, csak a hangjuk változik ; az Ur nagyságos dolgait fogják hirdetni, csak más alakban, mett eddig istentiszteletre gyűjtöttek össze bennünket, . II. ezután pedig Isten ítéletét hajtják végre a népeken. Az 1844 — 49-iki szabadságharcunk dicső emlékei ébrednek fel lelkűnkben, amikor a veszélyben levő magyar haza szintén harangokat kért fiaitól, hogy ellenségeivel sikeresen vehesse fel a nehéz önvédelmi harcot. Gábor Áron harangágyui szórták akkor a gyilkos tüzet a betörő ellenséges hadakra, hogy megtisztítsák Erdélynek szabad földjét az elnyomó zsarnokság katonáitól. Most is a szükség, a fenyegetett haza érdeke parancsolja, hogy a békességet hirdető harangok átváltozzanak Isten Ítéletét végrehajtó pusztító eszközökké, hogy ezután ne az áhítatra intő szelíd hivogatás szóljon hozzánk, hanem a pusztulást, ítéletet hirdető ágyudö- rej, hogy »Kétélű fegyver legyen kezeikben ; hogy boszut álljanak a po- gányokon és megfenyítsék a nemzeteket! Hogy láncra fűzzék királyaikat, főembereiket pedig vasbilincsekbe. Hogy végrehajtsák rajtuk a megirott ítéletet.« (149. zsolt. 6—9 v.) A harctéren két év óta küzdő, szenvedő, nélkülöző katonáinkhoz sietnek, akikkel itthon együtt örültek örömükben, együtt sírtak bánatukban, most együtt akarnak harcolni is létünkért, békességünkért. Magasztos, hazafias cél! ezért készséggel adjuk át őket rendeltetésüknek, mert fiainknak segítenek, az ő munkájukat akarják megkönnyíteni, győzelmüket siettetni s a magyar nemzetnek áldozat- készségét, elszánt győzni akarását fogják hirdetni a mindenünnen reánk támadó ellenségeinknek. Vajha megértenék a háborúskodó nemzetek a földet rázó morajlásukat: Térjetek meg embereknek fiai! Szűnjék meg közöttetek a gyűlölködés, a kapzsiság, a bosszuállás, mert a Seregeknek Ura Istene szol hozzátok szigorú beszédével: »Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten! Fel magasztaltatom a nemzetek közt, felmagasztaltatom a földön.« (46. zsolt. 11. v.) Állítsátok helyre a jog és törvénytiszteletet, legyen közöttetek békesség és egymáshoz jóakarat! Halljátok meg ti vezetők és főemberek az Urnák szózatát: »Azért királyok, legyetek eszesek és okuljatok földnek bírái! Szolgáljátok az Urat félelemmel és örüljetek reszketéssel.« (62. zsolt. 10—11. v.) Emberek fiai! kik egymással háborúskodtok, kiken az Ur végrehajtja a maga Ítéletét, mint a bűnöknek büntetését, halljátok meg hozzátok intézett szavait: »Meddig lesz gyalázatban az én dicsőségem ? Meddig szerettek hiábavalóságot és kerestek hazugságot?« »Ha meg nem tér a gonosz, kardját élesíti, az Ur, kézivét felvonja és felkészíti azt. Halálos eszközöket fordít reá és megtüzesiti nyilait.« (4. zsolt. 3. v., 7. zsolt. 13-14. v.) így szól hozzánk az Ur harangjainak szavában ; szigorúan sujtol, hogy felébredjünk a bűnösség álmából. Büntet, mert bűnösök vagyunk, de mégis szeret, mert hisz szerető meny- nyei Atyánk, aki most is békességet szól az ő népének. Megfenyít, hogy bűneinket megbánva megtérésre indítson, hogy ezáltal minden javunkra szolgáljon. Óh hallod-e Istenednek hivó szózatát, látod-e kezeinek munkáját, aki pusztaságokat szerez a földön ? Beismered-e és megbánod-e bűneidet, melyekkel az Ur ítéletét vontad magadra, megalázkodsz-e sujtoló keze alatt, megnyugvással, erős lélekkel hordozod-el súlyos keresztedet ? Igyekezel-e szabadulni e nyomorúságok
