Harangszó, 1916

1916-08-06 / 21. szám

ezen a világon. Ha betölti hivatását, a legdrágább kinccsel gazdagítja az emberiséget. Ha betöltetlenül hagyja hivatását, hiába állítunk iskolákat, hiába nevelünk tudós tanítókat, hiába hozunk áldásos törvényeket, minden, minden hiábavalóság marad. Jó édesanyákat kell nevelnünk s tiszta életű, biztos erkölcsű otthonokat kell teremtenünk. Mert nemcsak az iskolában nevelődnek a gyermekek, hanem a szülői hajlékban is.

A jegyző előre hajol székén, pipájával meghosszabbítja kezét, úgy erő- sitgeti szavait.

— Ez az igazság! Nem vagyok ugyan pedagógus, de azért mindig azt állítottam, hogy az iskola magában csak félmunkát végez. Be kell hatolni a házakba, át kell gyúrni a családokat, a község egész lakosságát...

— Hát azután mi lett vele ?. .. kérdezi Annuska s elgondolkodva függeszti szemét a beszélőre. Úgy látszik őt nem annyira a pedagógiai rendszer, mint inkább az ember, asszony, meg a kis cica sorsa érdekli.

— Más helyre kerül s ott is csodálatos lelkesedéssel dolgozik. Nyolcvan gyereket gyűjt össze. Testük ványadt, lelkűk beteg, szemükben titokzatos láng lobog. Tenger sok nehézséggel megküzd. A szegénység nagy, a gyermeki lélekbe rejtett gyarlóság még nagyobb. De ő mindegyikkel felveszi a harcot. Éjjel nappal gyerekeivel van, minden testi és lelki erejét nekik szenteli. Azt írja egyik barátjának: kezem és szemem egyformán rajtuk pihent. Nem volt semmim senkim, se barátom, se háztartásom, se cselédem, ők voltak mindeneim. Ha egészségesek, ha betegek voltak, mellettük álltam. Velük aludtam. Én voltam az utolsó, aki lefeküdtem s az első, aki felkeltem. Még ágyban is imádkoztam és tanultam velük. Minden percben kettős veszedelem fenyegetett s csak nagy erővel tudtam legyőzni ruhájuk és testük szennyét.

Annuska összerázkódik, mintha irtózat dideregtetné testét.

— Istenem, szegény ember 1. . .

Sárosy László mosolyogva nyugtatja meg rajt tekintetét, azután hirtelen egyenesen hozzá intézi a szót.

— Nem is mondom tovább, mert bizony még sírva fakad.

Talán meg is történik, mert hirtelen piros vérhullám futja be a kis lány arcát s megremeg keskeny ajka.

— Csak csufolkodjék, mintha bizony szégyen lenne egy jó embert sajnálni!

1916. augusztus 6.

HARANGSZÓ.

— Egyet mégis elmondok, — folytatja a tanító. Egy nap rettenetes tűzvész tör ki. Égő házak lobognak az éjszakában s a tűztengerbe merülő utcasorokból rémes kiáltozás, gerenda pattogás, repülő zsindely durranása hallatszik ki. Mikor azután elcsöndesedik a vész, az üszkös romok közt sirva bolyongnak a szegény koldus és árva gyerekek. Hát ezekkel mi lesz? kérdezi Pestalozzi. Hogyan gondoskodjék róluk, mikor az eddigieknek is alig van ennivalójuk? De megint, hogyan hagyhatná őket elveszni a nagy nyomorúságban ? Gyerekei elé terjeszti a kérdést. Azok ujjongva tapsolnak: igen, igen, csak hadd jöjjenek! . . De akkor többen leszünk!. .. Nem baj, kiáltják az apróságok, majd kevesebbet eszünk 1... Úgy is lett, a kis búgyros, meg bugyor nélküli gyerekek beállítanak s még zsúfoltabb lesz a ház. Kisebb karéjt szelnek nekik a kenyérből, kevesebb tejet merítenek a bögréből, de azért megélnek. Na ne féljen, Annuska kisasszony, jutott a kis cicának is. Biztos lehet, hogy inkább Pestalozzi apa nem evett.

— Meg a felesége, — mondta a kis lány s elgondolkodva nézi a pislogó lámpa lángot.

— Hát azután ?. . .

— Nem is mondom tovább. Ide- oda járkálás az egész. Egyik helyről a másikra verődik, mindenütt dolgozik, alkot, teremt, szennyből tisztit, bűnből kiemel, megjavít, emberré nevel. A vége pedig nem is lesz egyéb : szegényes elmúlás s egyszerű sírkő arany vésésü betűkkel. Azután, azután nincs tovább. . .

— De van, — mondja a jegyző s megremeg a hangja. Nem a síremlék, hanem a munkálkodás gazdagsága mutatja az élet értékét. Ha templomot építenének sírja fölé, nagyobb lenne-e az által? És ha kicsi sírkőre vésték is a nevét, nem marad-e emléke örökre az elismerés szárnyán, hogy mig élt, másokért élt tiszta, nemes életet s mikor kialudt lelke tüze, akkor is ráhagyta az emberiségre az igazi oskolamester képét.

— Hát a felesége kapott-e szép, virágos sirt?... kérdezi Annuska.

— Az előbb halt meg, — feleli Sárosy.

— Mindegy az, kis lányom, — mondja Julcsa asszony s gyengéden végigsimitja a leány haját. A hitvesek élete nem külön fut, hanem a férjükkel együttesen. Mint láthatatlan erecske beleszivárog a férfi életmunkájába, gazdagítja s megtisztitja an165.

nak tartalmát. Férfiak életét a könyvek, asszonyokét a szivek őrzik.

Az öreg jegyző már harmadszor veszi el szájától a pipát.

— Látja, ilyennek képzelem a tanítói munkát. Elhiszem, hogy az aszfaltos utcáju városokban elég, ha szép »a« betűket tanítanak, meg számtant, földrajzt, de nálunk itt a hegytüremlésekben, higyje el öcsém- uram, nekünk is olyan Pestalozzi féle kellene, aki kiragadja a gyerekekkel együtt a felnőtteket is a bűnből s rossz szokásokból.

— Talán nem is a bűnből, inkább a tehetetlenségből s együgyüségből.

— Meg a kiszipolyázó emberi gonoszságból!. . .

Azután másról folyik a szó. Sok mindenről beszélgetnek s olyan kellemesen telik az idő, hogy észre se veszik, mikor zökkenik át az óramutató az éjfélen. Annuska is tele van jókedvvel, még énekel is, pedig máskor ugyancsak kéreti magát.

Mikor bucsuzkodnak, hirtelen leszakít az egyik cserép virágról egy szálat s mosolyogva odanyujtja Sárosy Lászlónak:

— Tessék, nyirkutasi Pestalozzi ur, mély hódolattal a szép elbeszélésért.

Sárosy László nevető szemmel felkapja a tréfát s mély meghajlással feleli :

— Mintha a toscánai nagyhercegné fenséges keze adná, hódolattal fogadom. De alázatosan beismerem : semmi sincs bennem a nagy oskolamesterből .. .

— Persze, egyedül is megeszi az ebédjét. . .

— Meg, meg, csak legyen.. .

— Nincs nyolcvan rongyos koldus gyereke. Nem várnak magától kenyeret, ruhát.. .

— Bizony nem 1 ..

— Még csak egy árva cicája sincs...

— Még az sincsen.

— Na várjon, én is hozzájárulok a maga jövendő nagyságához: nevelek magának egy kis fekete orrú cicuskát. De azután megbecsülje, mindennap adjon neki tejet.

Sárosy László tréfásan, mélyen meghajol.

— Öh hercegasszony, mindennap kávét adok neki s nyu'prémes bundában járatom a télen.

Julcsa asszony mosolyogva hallgatja a jókedvű évődést s asszony lelke mélyén valami csöndes gondolat ébredez. Aranyos, ezüstös pikkelyekkel lehet kiverve a szárnya, drága gyöngyökkel lehet szegélyezve a széle, mert fényesség sugárzik róla az édes-