Harangszó, 1916

1916-08-06 / 21. szám

164.________________________________________HARANQSZÓ. 1916. augusztus 6.

vagy 17-én kellett volna Braziliába érkeznieí. De ezideig nem jött róla hir. Lehet különben, hogy ennek a hajónak más hely a rendeltetése.

A többi öt kereskedelmi U-hajó is befejezéshez és az induláshoz közel áll. De építeni fognak több ilyen U-hajót is. Azóta a Deutschland eltűnt az amerikai kikötőből. A part közelében angol, francia hajók őrködtek, sőt 50 kilométer távolságon hálókat is húztak, hogy a tengeralatti kereskedelmi hajót elfoghassák. De azóta semmi hir.

Lélegzet visszafojtva, szivszo- rongva várja mindenki: mi történik a német hajóépitészet uj remekével? Kivágja-e magát az ellenség élelő halálos gyűrűjéből, vagy áldozatul esik? Bármelyik történjék, újabb babérággal gazdagodott a német nemzet dicsőségfája.

Tábori posta.

Édes fiam,

tegnapi hosszú levelemben minden szükségest megírtam s ha Írásomat a jó Isten kegyelme oda segíti kezeidhez, bizonyára néhány napra elcsöndesedik nyugtalan lelked háborgása. Most éppen csak azt a gondolatomat akarom papirosra vetni, mi villámként cikázta be agyamat, mikor kora délután betöltötte kis szobámat a Tóth Fe- rencné búgó sírása. Mert most jött meg az irás, hogy az ő jó fia ott veszett a volhyniai harcokban. Pedig olyan volt, mint a sudár tölgy s a szive, mint a salaktalan tiszta arany. Szegény asszony felsírt : nem! nincsen is Isten a felhők felett, ha volna, akkor az én fiam nem halhatott volna meg! Lám a Földesné hármat bocsátott el, még sincs baja egynek se !...

Hát csak ennyi történt, édes fiam. De azóta úgy elgondolkodom azon a gyarló emberleiken, mely Isten létét s a benne helyezett hitet attól teszi függővé, hogy kedvező, vagy kedvezőtlen dolog történik-e vele ? Ha jól megy sora, akkor van Isten és van hite, de ha nehéz szenvedés vár rá, akkor csak zúgolódó szava van, meg ökölbe szorított keze. Hát mikor tanuljuk meg, hogy nem arasznyi földi létünk, hanem lelkünk örökkévalósága szerint intézi az Ur sorsunkat? Nem múló életű örömpillanatok szerzésével, hanem lelkünk, jobb életünk munkálásával

mutatja isteni kegyelmét. Mikor tudjuk elszakitani tekintetünket a rögtől ? Mikor tudunk felemelkedni csillagos magasságig? Mikor tudunk úgy hinni, hogy hitünknek nem állítunk emberi feltételekben korlátot, hanem azt feltétlen bizalommal és feltétlen engedelmességgel kötjük össze ? és vájjon mikor értjük meg, hogy rólunk van szó, nem pedig a szomszédunkról, hogy Isten bölcs tervei szerint jár el s ezek nem egyeznek meg mindig a szenvedés emberi mérték aként való eltartásával? Még sokat, nagyon sokat kell imádkoznunk és sokat kell Isten akaratát fürkésznünk, mig megtanuljuk az irás szavát: „csöndesedjél el az Úrban, várjad őt és ne boszankodjál azokon, kiknek szerencsés életük vagyon.“ (36. zsoltár 7.) De ez az elcsöndesedés csak akkor lesz meg, ha várjuk az Urat! Nem várod édes fiam, te se hiába!

Szeretettet ölel

édesapád

A kötelesség1 útja.

Elbeszélés. Irta : Kapi Béla.

Nyolcadik fejezet.

Az igazi oskolamester.

Folyt. 21.

Mintha csak magának ismételné el a szavakat.

— Jó, jó ember volt, de bizony koplalt mellette a Pestalozziné asz- szonyság.

— Hát volt felesége?

— Volt bizony, Annuska kisasz- szony, még egy selyemszőrü cirmoscicája is volt. Ha azután kevés volt a háznál a .tej, reggeltől estig koplalt a jó tanító, de a cica mégis kapott tejet.

Annuska duzzogva felhúzza a vállát.

— Mit bánom a cicát. Azt mondja meg, hogy milyen volt a felesége?

— Hát milyen lett volna ? Kopottra vásott a ruhája, a keze meg kérges lett a sok kerti munkától. Nem volt ám nagy tollas kalapja, meg nem kapott minden esztendőben divatos uj ruhát I. ..

A duzzogás még egyre ott játszik az üde leány arcon, mint mikor lehellett finom bárányfelhő-fátyol suhan keresztül a verőfényben csillogó égkéken.

— No ni csak, éppen úgy mondja, mintha valami lusta, öltözködő kisasszony lennék!... De én nem is azt kérdeztem, hogy milyen volt az

asszony orra, meg a kis ujja, körme, hanem hogy milyen a szive, lelke ? Méltó volt-e ahoz a derék, nagy emberhez ?

— A jobb keze volt. Sokszor erősebb, mint az ura. Mikor az csüggedve vergődött a kétségbeesés porában, lehajolt hozzá és felemelte. Sokszor igazán rettenetes helyzetben lehettek. Nyomta őket az adósság, az ajtón hangosan zörgetett a holnap gondja, az ablak alatt meg vihán- colva futkároztak a gyerekek : ötven, hatvan, sokszor nyolcvan, hát azoknak ki ad enni, meg kicsoda ruházza őket, ugyan kicsoda, Uram Isten !.. . De az asszony nem sopánkodott, nem csüggedezett fejlógatva, hanem biztosan, bátran ment előre. Mindig úgy képzelem : legalább is egyszerre lépett az urával, vagy egy fél lépéssel még előbbre.

— így van jól, — szól közbe Julcsa asszony, — szeretem az ilyen egész asszonyt. Mit is ért volna, ha mig az ura zuzza-marja magát a hivatásában, ő az utca ablakban páváskodik ?. . .

— Na és mi volt azután ?... kérdezi az öreg jegyző s lassan újra megtömködi pipáját.

— Más helyre kerül s ott folytatják a nyomorúságot. Azaz csak mi látjuk nyomorúságnak, ők csoda szép életnek látták, mert dolgozhattak s hasznára lehettek a szenvedő emberiségnek. Azután elkezdett írni. Pa. pirosa sincsen, innen-onnan összeszedett csomagoló papirosra írja gondolatait, de mikor az iskolai és családi nevelésről szóló eszméi szárnyra kapnak s alacsony szobája ablakán kirepülnek a nagy világba, akkor visszafojtott lélegzettel lesik szavát s mig ő korgó, üres gyomorral ül asztala mellett, tudósok, művészek, az emberiség legkiválóbb képviselői tapsolnak neki. Egy előkelő társaság köszönő iratot küld a szegény oskolamesternek s nagy arany éremmel tiszteli meg. A diplomát elteszi, de az aranyérmet. . . Hiába! enni is kell az embernek !.. .

— Eladta! .. mondja csöndesen Annuska s kiérzik szavából, mennyi tiszta, őszinte érzés vap szivében.

— Na igen, eladta! És belekapott egy másik munkájába. Nem ismerem, de azt olvastam, hogy gyönyörű szép. Az édesanyák nevelő munkájáról szól. Azt mondja: az édesanyáktól függ a legtöbb, az ő kezükben és szivükben van elhelyezve gyermekeik jövője, sőt községük boldogulása. Az igazi édesanyát senki sem pótolhatja