Harangszó, 1916
1916-07-30 / 20. szám
154. HARANGSZŐ. í 9 i 6. juiius 30. De a fájdalom könnyét felszántja szemünkről honszerelmünk lángja. Tudjuk, hogy miért, tudjuk, hogy kinek adjuk oda. Hazánk védelmére, nemzetünk oltalmára ajánlottuk fel, erre a szent célra adjuk oda. Fáj ugyan lelkűnknek, hogy a békességet hirdető harang ezután pusztulás és halál hírvivője lesz, de nem tépelődünk ezen a nehéz kérdésen, hanem elszántan, lelkesen teljesítjük hazánk és nemzetünk iránt tartozó kötelességünket. Mikor odaadjuk harangjainkat, arra kérjük a jó Istent: állítsa meg az ellenség ostromát s a harangból öntött fegyverekkel védelmezze meg küzdő testvéreinket, hazánkat, békés családi tűzhelyünket. De mikor ránk borul a sok áldozatot követelő rettenetességnek éjszakája, akkor lelki gyötrődésünk nehéz sötétségében úgy halljuk, mintha újra megkondulna az elnémult harang. Vájjon mit mond? Vájjon mire tanít? Mikor a szabadságharc legendás korában veszélyben volt a haza, evangélikus egyházunk nagy püspöke : Székács József komoly szóval fordult a gyülekezetekhez. Röviden szólt, de minden szavából kicsengett a mélyen átérzett honfiúi meggyőződés szava. Nem lehet gondolkodni, nem szabad habozni, ha fáj is a szív, oda kell adni a harangokat! Mert „harangok nélkül is imádhatjuk az Istent, de ágyuk nélkül nehezen mentendjük meg a hazát. Es ki pótolja otthon a harangot? A szószéken a pap, az iskolában az oktató, a családban az apa érc-szava.“ Nézzétek, ugyanezt a szót intézi hozzátok az elnémult harang. Arra int, hogyha neki le kellett is szállnia a toronyból, csengjen éjszaka és nappal az élő hit harangjainak szava. Lelkész, tanító, családfő kicsiny és nagy, asszony és férfi, szegény és gazdag mind-mind ugyanazon lélekkel hívják a gyülekezetei imádkozásra, Isten dicsőítésére, bünbánatra, megtérésre. Hogyha kevesebb harang kondul is, legyetek többen, akik meghallják, akik Istenhez térnek. És még arra int az elnémult harang, legyen minden imádkozásunkban ott a buzgó könyörgés: tegye Isten kegyelme a békesség harangjait a békesség biztosítóivá. Vezessen minket közelebb ahoz a sírva áhított naphoz, melyen újra örömünnepre szólalnak meg a harangok s melyen a békéért elmondott hálaimádságban egyesül milliók vérző szive. A reformáció százados évfordulóiról. Irta: Hering János. A jövő esztendőben, 1917 október 31-én lesz a reformáció négyszáz éves évfordulója. Hármat tehát már Isten segítségével megért egyházunk: 1617-et, 1717-et és 1817-et. Az első évfordulót, 1616-ot megelőző időkben a magyar protestantizmus virágkorát élte, mert ha küzdeniük is kellett őseinknek vallásukért, még a fegyverrel való küzdelemben is felül maradtak, amint ezt az 1606-iki bécsi béke is mutatja, melyben Bocs- kay István, erdélyi fejedelem teljes vallásszabadságot vívott ki az akkori magyar királytól, egyúttal német császártól, hitfelei számára. A kath. papság ugyan tiltakozott a bécsi béke ellen, de hiába, mert az ország legnagyobb része, köztük a nemesség is, három család kivételével, protestáns volt s igy nem akadt, aki támogatta volna a tiltakozókat. Ez időben még a király helyettese, a nádor is evangélikus volt. Nagy fényt adott a magyar protestantizmusnak Bocskay utóda, az uj erdélyi fejedelem Bethlen Gábor, aki 1613-ban nyerte el ezt a méltóságot. Ez a nagy protestáns férfiú a tudományoknak nagy barátja, iskolaépítő, emellett olyan nagy tekintély, hogy külföldi uralkodók keresik barátságát és szövetséget kötnek vele. Azonban neki volt kortársa a híres katholikus főpap, Pázmány Péter, aki 1616. óta a királynak is tanácsadója lett s mint ilyen megindította a visszatérítő mozgalmat. Ugyanebben az 1616-ik esztendőben nagy veszteség érte a protestánsokat, mert meghalt a nádor, az evang. Thurzó György, kinek méltó utóda nem akadt. Nagy baj volt ez, mert akkor már Bécsből megint kikezdték a magyar alkotmányt és vallásszabadságot, úgy annyira, hogy Bethlen Gábor is kénytelen volt 1619-ben fegyverhez nyúlni a magyarság és protestantizmus védelmére. Hanem még 1617-ben, az évforduló évében úgy érezték a protestánsok, hogy erősek és az elmúlt száz esztendőre visszatekintve Isten iránt érzett hálával ünnepelték a százados évfordulót országszerte. Különösen a bányavárosokban és Thurzó nádor özvegyének, Czobor Erzsébetnek bir* tokán, Bittsén folytak le fényes ünnepségek. De már ez időben előrevetette árnyékát a jövő sok szenvedése. A sérelmek egymást érték, úgy hogy amint előbb mondtam, 1619-ben Bethlen is kénytelen volt fegyvert fogni; a cseh és osztrák protestánsokat egész nyíltan üldözték ; a csehek is fellázadtak, szövetkeztek. Bethlen Gáborral s ezzel megindult a harminc éves háború, mert közben a német protestánsok is fegyvert fogtak vallásukért. Olyan háború volt ez, hogy régi feljegyzések szerint Németország lakossága 15 millióról 3—4 millióra olvadt. A cseheket már 1620-ban legyőzték; de Bethlen Gábor győzött, a németek is kivívták hosszu-hosszu harcok után, a hős svéd király, Gusztáv Adolf segítségével a vallásszabadságukat, 1648-ban. Nálunk azonban hiába volt Bethlen Gábor győzelme, mert mire újra eljött a száz éves évforduló: 1717, addigra a magyar protestantizmus földig volt alázva Főuraink, akik akkor már nagyrészt megint visszatértek a katholikus vallásra és a főpapok, mindent elkövettek, hogy a protestantizmust kiirtsák. Az évfordulót megelőző évtizedekben négyszáznál több prot. lelkészt tettek földönfutóvá, gályarabbá, több mint 900 templomukat elvették, a népet katonaság hurcolta a kath. templomba, aki nem engedelmeskedett, világgá kergették. S mit tehetett egyebet szegény üldözött földnépe: elbujdosott a hegyekbe, erdőkbe s lett belőle elkeseredett szegény legény, betyár. 11. Rákóczy Ferenc ugyan 1705-ben fegyvert fogott vallásért, szabadságért — katonáinknak 9/10 része protestáns volt, leginkább az üldözött, bujdosó földnépe közül — de 1711-ben legyőzték s ettől fogva az igaz magyarnak és protestánsnak hallgatnia, sőt bujdosnia kellett a hazában. Ebben az időben a prot. lelkészek kath. püspököknek voltak alárendelve, házasságot csak kath. pap előtt lehetett kötni; prot. mesterember nem léphetett be céhekbe, úgy hogy egész életében nem válhatott belőle önálló iparos. Olyan hely is volt, ahol még vásárolni sem volt szabad prot. iparostól. A kath. ünnepeket a protestánsoknak is meg kellett tartani; könyvet külföldről behozni, vagy külföldre járni tanulni, nem lehetett. így aztán 1717-re a magyar szabadság, a protestantizmus el volt temetve. Ünnepelni nem volt kedve senkinek, de nem is volt mit.
