Harangszó, 1916

1916-07-23 / 19. szám

1916. julius 23.

HARANÜSZÓ.

149.

A kötelesség* útja.

Elbeszélés. Irta : Kapi Béla.

Nyolcadik fejezet.

Az igazi oskolamester.

Folyt. 19.

Már a negyedik nap! Az alkonyat lassan aláereszkedik a hegyekről, a kis szobában félhomály dereng és mégis ott ül az ablaknál s a bizonytalan szürkületben belemerül egy könyv olvasásába. Már negyedik nap ! Máskor ilyen időtájban rendesen vette a kalapját s átment egy kis beszélgetésre. Most mintha lecövekelték volna. Az édesanyja, még győzködik a hímzéssel, de azután ölbe ejti kezét s szemüvegén keresztül hosszan, csendesen nézi a fiát.

— Nem mozogsz egyet?, .. Egész nap szobalevegőt szívtál!. . .

— Itthon maradok, édesanyám, válaszolja lassan, azután ismét lehajtja a fejét.

— Valami bajod van?... Beteg vagy ?... kérdezi az asszony s aggódva megsimitja fia homlokát.

— Semmi, semmi, anyám, csak kedvetlen, fáradt vagyok. Kölöncösek a kezeim, ólmosak a lábaim.

Lámpát gyújtanak, leeresztik a függönyt, s mindegyik folytatja munkáját.

A múltkori mulatság óta még csak egyszer volt Qrünhutéknál. Első nap egyáltalában nem ment feléjük, pedig estefelé Lonci kisasszony érte küldött. Azt .felelte, hogy a feje fáj Másnap átment. Végre is, a kocsit meg kellett köszönnie. De éppen szerencséje volt, valami ismeretlen rokon üldögélt a nagy szobában s együtt beszélgetett az egész család. Negyed óráig ott maradt, azután, jóllehet szívesen marasztalták, ajánlotta magát. A szép Lonci leghódi- tóbb pillantásai is hiábavalók voltak. Azóta nem is látta őket.

Hiába áltatta magát, az egész ostobaság nagyon kellemetlenül érintette. Eleinte nem tulajdonított neki valami különös jelentőséget, de hogy nem tudott a saját gondolatától me- nekedni, mindjobban belegázolt a tépelődésébe. Hát úgy látszik, mégis csak szerelmes vagyok a lányba, mondta magának. De abban a pillanatban ellent mondott saját magának: eh, ostobaság! Hát mindenkibe szerelmesek vagyunk, akitől valami rosszul esik? Nyomott hangulatomnak semmi köze sincsen a Lonci szép szeméhez. Egyszerűen bosszant, hogy az első jött-ment miatt nem vett észre s lefitymálta az állásomat. Persze, mit várhattam ? Az ilyen

falusi pénzes-zsák boldog, ha jogászt lát s valósággal beleszédül, ha egy óra hosszat társaloghat vele. Mit tud arról, hogy mindenki annyit ér, mint a mennyit dolgozik. Arra sem gondol, hogy a különféle foglalkozású emberek közt mégis csak az ér legtöbbet, aki sokat használ embertársainak. Na, ha ez igaz, akkor éppen nem kell szégyenkeznie hivatása miatt! Az az ügyvéd vagyont gyűjt magának, hangzatos Ígéretekkel fogadja klienseit, azután nem ki-, hanem belegabalyitja a pörös ügyekbe, s a végén, akár nyer, akár vészit, hosszú költségjegyzékkel búcsúzik el tőle. De a szegény tanitó ! Egyszerű kenyéren, szegényes életen dolgozik reggeltől estig s ad- dig-addig osztogatja a lelke kincseit, mig saját lelke szegényre fárad, addig-addig világit másoknak, mig egyszer csak önmagát megemésztve, sötétségbe vész el. Hát miért kellene neki szégyenkeznie ? Nincsen-e az ő hivatása éppen olyan magasztos, mint akárkié ?

De talán nem is gondolt a leány olyasmire ? Végre is fiatal, szép teremtés, egy kissé hiú és elkapatott, könnyen előfordul az ilyesmi! Eddig már biztosan megbánta dölyfösségét. Lám tegnapelőtt is milyen kedvesen kérdezősködött s mennyire kereste a beszélgetésre az alkalmat.

Nem, nem! Jobb igy! Jobb most néhány napi szenvedés, mint később hosszú gyötrődés. Jobb most egy-két gúnyos mosolyt elhordozni, mint később száz és száz ember kacagását hallgatni.

De azért nem jött álom a szemére. Első nap fáradt volt a sok tanítástól és gyalogolástól, mégis égő szemekkel feküdt ágyában. Lelke zúgott, szive tompán sajgott. Reze néha-néha ökölbe szorult, legjobban szeretett volna felugrani, elrohanni s agyon ütni valakit, vagy pedig halkan csöndesen odacsuszni az édesanyja ágyához, párnájára hajtani fejét és sirni, sirni hosszan, sokáig. Újra és újra megrázta fejét. Nem szerelem, csak sértett önérzet, nem féltékenység, csak a hiúság lázongása ! De azért háromszor felkelt s elindult a kabátjáért, meg csak visszatért könyvéhez. Csak legalább azt tudná : ha arra felé megy, megbbillen-e a fehér függöny a sarok ablaknál ?

Egyszerre egy puha kéz nehezedik vállára.

— No de most elég volt, fiam. Tedd félre a könyvedet, elmegyünk. Már úgy is régóta kellene jegyzőékhez menni, gyere, menjünk.

Kedvetlenül húzódozik.

— Hagyjuk ma, ráérünk vele jövő héten is.

De az anya csak erősködik.

— Menjünk most. Nekem is jól esnék egy kis beszélgetés. Ha nem jössz, inkább egyedül megyek.

Félrehúzza a függönyt s kitekint a sötét utcára. De azért engedi, hogy az anyja öltözzék. Mikor már indul, akkor neki készül ő is.

— Várjon, édesanyám.

A beszélgetés lassan indul. A jegyző bácsi elvégezte a politikáját, Annuska a házi eseményeket. Hát a bál ?.. . Igazán, hogyan mulattak a bálon ?

Ez is megvolt. Azután ismét csönd fekszik a szobára.

— Hova gondol tanitó ur?... kérdezi tréfálkozva Annuska. Biztosan valami szép lányra. Vagy talán: arra a szép lányra I. ..

Kissé előrehajol úgy mondja, de lassan elönti arcát a vér.

A tanitó nevetve rázza a fejét.

— Igazán nem gondoltam se csúnya, se szép lányra.

— Hát miért olyan hallgatag?

— Sokat olvastam. Kóvályog agyamban a sok gondolat.

— Mesélje el! Hadd legyünk mi is egy kissé okosabbak !... tréfálkozik tovább a lány. Biztosan valami érdekes regény, vagy holdvilágos szerelmi történet. Ugy-e maguk mindég ilyesmit olvasnak. Lássa, nekem nem engedi édesapa, pedig ugy-e édes néni. . .

A tanitó lebigyeszti az ajkát s kicsinyéivé int a kezével.

— Ah dehogy is, unalmas história ! Képzelje egy oskolamesterről olvastam, egy egyszerű, igazi oskolamesterről. Ez csak nem lehet érdekes?. .

A leány arca még jobban kipirul, de arcvonásai hirtelen elkomolyodnak.

— De inkább, nagyon érdekes Mi történt vele ?. . .

— Biz az furcsa, feleli kis idő múlva Sárosy László, mert az én oskolamesterem úgy megnőtt, hogy kiütötte az iskola falát, kilyukasztotta a tömés falu ház zsuppos fedelét, de még akkor is csak nőtt-nőtt, nemsokára a szomszéd városok, az egész ország, a szomszéd népek, az egész müveit világ ránézett, ráhallgatott s mindannyian felkiáltottak: ni csak, az igazi oskolamester!.. .

— Ilyennek kell magának is lennie!. . mondja a kis lány, de megijed saját hangjától s hirtelen elhallgat.

— Ez engem is érdekel, — szól közbe a jegyző, — hát csak mondja, uram öcsém.