Harangszó, 1916

1916-07-16 / 18. szám

140.

HARANQSZÓ.

1916. julius 16.

cal. — Tessék elengedni, hiszen visz- szajövök, csak learatok otthon. .

Négy heti szabadságlevéllel lépett ki a kapun...

A féllábuak ugyancsak hamar megtanulnak járni. Az igaz, hogy mindenképpen gyakorolják a láb használatát. Először a földön sétálnak, majd a futásra tanítják őket. Az udvar egy részét felszántották, a földmi vesek itt gyakorolják magukat. Még gödröt is ástak, de ez az akadály is csak egy-két napig létezik. Később már rézsútos irányban kifeszitett pallón megy a magasba és lépcsőkön rohan le.

De nemcsak játékkal szórakoznak. Hátul vannak a konyhakertek. A földmivesek reggeltől estig dolgoznak és a kék égen mosolygó nap barnára csókolja arcukat.

íme, ilyen az a világ, melyben a féllábuak, félkaruak előkészülnek az uj életre, az uj küzdésre. Ne keserítsen hát senkit a nyomorékság gondolata, inkább mindenki gondoljon hálával arra a jó Istenre, ki a szomorúság eloszlatására bölcsességet és szeretetet adott az embernek.

A kötelesség1 útja.

Elbeszélés. Irta : Kapi Béla.

Hetedik fejezet.

Annuska és Lonci kisasszony.

Folyt. 18.

A virágokkal diszitett teremben egymás hátán tolong a közönség. Frakkos rendezők fogadják az érkezőket s kedves mosolygással vezetik őket a piros huzatu pamlagokhoz. Kezdetben nagyszerűen érzi magát Sárosy László. Az utóbbi időben hiába ment mindennap Qrünhutékhoz, nem tudott olyan sokat egyedül lenni a leánnyal, mint szerette volna. Rendesen Grünhutné is letelepedett az asztalhoz. Valami nagy kézimunkán dolgoztak, egyik végét a leány fogta, másikon az asszony öltögetett. Mindennap kedvetlenül ment haza. Hiába! ez a beszélgetés már nem elégítette ki.

Hát mit akarsz tulajdonképpen ?... Kérdezte néha magától. Hát egészen bele akarsz gabalyodni abba a szép leányba ? Azután mit akarsz elérni ? Feleségül kéred, kinevetteted s kiko- saraztatod magadat? És ha igent mondana, bár erre igazán nem igen lehetne számítani, mit tennél akkor az édesanyáddal?... Az anyáddal?...

Most mikor a tánctermen végig vezeti a szép leányt s érzi, hogyan simul gyöngéden hozzá nem gondol

semmire se, hanem magához szorítja karját s boldogan, önfeledten beszélget vele. Apró semmiségek, fiatalos álmodozások, melyeknek csak hangjuk van, de nincs betűjük. Csak éppen akkor, csak éppen ott van értelmük, mihelyt máskor, másnak mondod, mihelyt három vagy négy előtt mondod, kacagtató komédia lesz belőle, mely nevetésre kényszerít mindenkit, kinek csak teste, lelke van jelen, nem pedig az érző, bolondosán dobogó fiatal szive is. Ahogy végigsétálják a nagy termet, Sárosy László úgy érzi, most indul el a boldogság utján.

Lonci minden bevezetés nélkül megszólal:

— És erről mondja édesapa, hogy hiábavalóság.

Egy pillanatra megáll, úgy néz a leányra, de akkor se érti.

— Micsoda hiábavalóság ?. . .

— Hát a táncolás, a mulatozás. Pedig ez csak nem hiábavalóság ? . .

— Nem, nem ! Inkább gyönyörű valami ! Pláne magának, Lonci kisasz- szony, mikor mindenki magát csodálja.

Lebigyeszti az ajkát s szemében a kielégitetlfen hiúság tüze vet lángot.

— Engem ? . . Na most ugyan megjárta, maga javíthatatlan udvari- askodó. Hát mondja meg: kicsoda csodál engem ?. . . Kicsoda hódol előttem ? Hiszen még csak rám se néznek az emberek !. . .

Igaz is volt. Qrünhuték meglehetősen magukra maradtak, úgy látszik, nem volt ismerősük a nagy társaságban. Később azután egy kettőre megváltozott a helyzet. Néhány fiatal ember bemutattatta magát a szép leánynak s attól fogva alig maradt egy szabad pillanata. Egyik a másik után jött s vacsora közben egész tábor csoportosult körülötte. A siker szemmel láthatóan jól esett a leánynak. Szeme csillogott a boldogságtól, arca kipirult, igazán olyan volt, mint valami ünnepelt királynő hódoló alattvalói között.

Csak Sárosy László csöndesedett el. Eleinte még jókedvűen részt vett a társalgásban, de azután mind jobban elhallgatott. Lonci annál jobban érezte magát. Nem is takarékoskodott sem a szóval, sem a meleg, biztató pillantással. Mit csináljon, mentegette magában Sárosy László, csak nem fordíthat hátat az udvarlóinak? Hiszen azért jött ide, hogy mulasson ? Majd megint jóra fordul minden! Na most, most már hárman elmentek, csak az a csúf, ripacsos ügyvéd bojtár lebzsel még mellette, a szemével

is majd felfalja. De ezt már kiböjtöli. Néha-néha beleszól ő is a beszélgetésbe, de mintha nem is hallanák. Azután utazásról, színházról, ismeretlen darabokról szaval a kopaszodó, borotvált arcú fiatal ember s Sárosy László kényelmetlenül érzi, hogy egészen feleslegessé vált.

— Tudja, Loncika, mondja a fiatal ember, mikor Párisban jártam, egyik este a nagy operában. . .

Nem hallgatja tovább. Szép lassan feláll s elindul az asztaltól. Fáradtan húzza egyik lábát a másik után, talán azt várja, hogy utána szólnak, megállítják, megkérdezik, hova megy, de azok tovább beszélgetnek. Az ajtóig is elhallja:

Hát Londonban milyen furcsa kalandom volt. . .

Kilép a másik terembe. Ráparancsol az arcára s mosolyt erőltet a szemeibe. Az egyik sarok asztalnál poharazgató ismerősöket talál, leül közéjük egy pillanatra. Valami régi vadász históriát mesél az egyik, azt hallgatják élénk közbeszólások mellett. Egyszerre ráfigyel, mit beszélnek a mellettük'levő asztalnál. Két férfi váltogatja csöndes, közömbös hangon a szót.

— Hát a Taródi még mindig azt a szép kis lányt őrzi?...

—- Azt, azt. Nem tágít mellőle.

— Ki az a kis lány tulajdonképpen ?

— A Orünhut lánya.

— És ki az a Grünhut?

— Földbirtokos, kereskedő, bankár, téglagyáros, háztulajdonos nagyban.

— Elég, elég! Vagy talán még valami ez a kiváltságos apa?

— Óh igen, még sok hivatala van. Például ő a vármegye legnagyobb uzsorása. A lánya nyakán csillogó aranyékszert biztosan szinte a kiuzso- rázott nép ládájából lopta ki. ..

Hátrább hajtotta fejét. Szemeit érdeklődéssel meresztette a vadász kaland mesélőjére, néha bele is szólt egy-egy csodálkozó szót, egyébként azonban minden figyelmével a háta mögötti beszédet hallgatta. De csak hangfoszlányokat hallott.

— ...zsebében van mind... leke- nyerezi azt is.. . attól kitelik... ravasz róka...

De azt se tudta, vájjon kiről beszélnek tulajdonképpen ?

Egy óra múlva benézett a másik terembe, ahol Lonci még mindig nagy érdeklődéssel hallgatta udvarlóját.

— Búcsúzni jöttem, mondja mosolyogva, könnyedén meghajtva magát, — jó éjszakát, azaz jó reggelt kívánok !...