Harangszó, 1916
1916-07-09 / 17. szám
dúltak, azt válaszolta: aki tudja, az nem mondja, aki meg mondja, az nem tudja. Határozott, időszerű feleletet a felvetett kérdésre megadni emberileg valóban lehetetlen dolog. Azok azonban, akik a teremtett világot, benne az embert, annak tetteit, cselekedeteit a hitnek szemüvegén át vizsgálják: a háború végét illetőleg mégis tájékozódni képesek. S ezekkel mi azt mondjuk • a háborúnak vége lesz, ha az Isten és emberek iránti szeretet, mely a törvénynek belöltése, újból- visszaszáll kivétel nélkül az emberek és nemzetek szivébe, újból elfoglalja az őt megillető legelső helyet a különböző emberi indulatok és érzelmek között az emberi lélekben. És a szeretetnek ez az isteni lelke, az emberiség ébredő lelkiismeretében északon és délen, keleten és nyugaton ma már mind hangosabban hallatja intő-kérő szavát: »öltözzetek fel — ti népek, nemzetek, királyok, császárok — mint az Istennek választottai újból könyörületes szivet, jóságosságot, szelídséget, hosszutürést, elszenvedvén egymást és megbocsátván egymásnak, mindezeknek fölibe öltözzetek fel a szereidet. “ Amikor tehát a szeretet mindenekben visszhangra talált, vége van a háborúnak. Addig is azonban »hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről, meglássátok, hogy meg ne rémüljetek, mert mindezeknek meg kell lenniök,« mivelhogy a gonoszság megsokasodott, a szeretet pedig sokakban meghidegült. Lábaink szövétneke. A kik e világgal élnek, mintha nem élnének: mert elmúlik e világnak áb- rázatja. I. Kor. 7, 31. Minden nép a maga Istenének nevében jár, s mi is a mi Urunk Istenünk nevében járunk örökkön örökké. Azon a napon, mondja az Úr, összegyűjtöttem a sántákat és összeszedem az elszéledetteket és a kiket megsanyargattam. És a sántát, maradékká teszem, az elszélesztetett erős nemzetté és az Úr uralkodik rajtok a Sión hegyén mostantól fogva mindörökké. Mikeás. 4, 5—7. Az igazak öröklik a földet és mindvégig rajta lakoznak. Bölcseséget beszel az igaznak szája és a nyelve Ítéletet szól. Istenének törvénye van 1916. Julius 9. HARANQSZÓ. szivében, lépései nem ingadoznak. Leselkedik a gonosz az igazra és halálra keresi azt. De az Úr nem hagyja azt annak kezében, sem nem kárhoztatja, mikor megitéltetik. Várjad az Urat, őrizd meg az ö útját; és fölmagasztal téged, hogy örököld a földet; és meglátod, mikor kiirtatnak a gonoszok. 37. zsolt, 29—34. A ki az ö lelkét szereti, elveszti azt; és a ki az ö lelkét gyűlöli e világon, az örök óíetre megtartja azt. A ki nékem szolgál, engem kövessen; és a hol én leandek, ott lészen az én szolgám is; és a ki nékem szolgál, megtiszteli azt az Atya. Most az én lelkem megháborodott; és mit mondjak? Atyám, tarts meg engem ez órától, de azért jöttem az órára. Ján. 12, 25-27. A rettegés nincsen a szeretetben, hanem a teljes szeretet kirekeszti a rettegést: mert a rettegésnek gyötrelme vagyon: a ki pedig retteg, nem tökéletes a szeretetben. Mi szeretjük ötét: mert ö szeretett először minket. I. Ján. 4, 18—19. A kötelesség1 útja. Elbeszélés. Irta : Kapi Béla. Hetedik fejezet. Annuska és Lonci kisasszony. Folyt. 17. — Jöjjön, édes anyám, tartsa egy kissé a gyertyát!... Kissé feljebb !... Kissé jobbra!... Na most jól van !... Sárosy László dirigálja ilyenformán az anyját, ő meg türelmesen emelgeti a világot, hogy megfelelően hulljon a világosság a fénylő tükör üvegre s zökkenés nélkül szaladjon az éles borotva a szappanhabbal fehérre kent arcon. Végre megvan, már éppen a nyakkendőjét köti. Meg csak kibontja, újra próbálja, de megint elégedetlenül rázza a fejét. Az anyja szótlanul nézi egy darabig. — No de szép akarsz lénni! Talán bizony minden azon a hitvány nyakkendőn fordul meg!? ügy nekikészülsz, mintha éppen eljegyzésre mennél!.. — Ki tudja? Talán, talán!... mondja a fiú s nevetve dúdolja tovább a magyar nótát. Az asszony egy ideig hallgat, azután lassan beszélni kezd. — Azt már igazán nem szeretném. Általában nem szeretem, hogy olyan sokat járogatsz Qrünhutékhoz. Nem nekünk való család. Mi csak gonddal éldegélünk, ők meg szemmel látba133. tóan könyökig vájkálnak a pénzes ládában. Az ember se tetszik. Olyan furcsa a szemejárása, én pedig sohasem szerettem az olyan embereket, akik nem néznek a szemembe. Grün- hut meg éppen. .. A fiú közbeszól. — Mondd csak, édes anyám, miért mondtad előbb: az ember se tetszik?... Az asszonyra gondoltál az ember mellett, vagy a leányra ?. . . Sárosyné egy ideig hallgat. Látszik rajt, hogy szeretne helyes feleletet találni, úgy azonban, hogy ne bántsa meg fiát. — Furcsa jószág az a tetszik szó, mondja kis gondolkodás után. Minden attól függ, milyen oldalról nézem. Ha a jobb arcát fordítja felém, gyönyörködöm benne, de ha bal oldalról vizsgálom, félreforditom a fejemet. Lánynak szép, lámpással is nehéz volna szebbet találni. Gazdag, okos, müveit, finom. De. . . A fiú visszafojtja lélegzetét, úgy hallgatja. — De?. . Az asszony még habozik néhány pillanatig, azután kimondja a döntő szót: . . de lányomnak nem szeretném. A szó ki volt mondva. Talán nem is maga szó, nem is a hangsúlyozás tette, hiszen az egész beszélgetés olyan meghitt formán hangzott, hogy hiányzott belőle minden ünnepélyesség, hanem az a percekig tartó csöndesség, mely utána következett. Sárosyné kutatva nézi a fiát, de az szótlanul elkerüli tekintetét. Egyszerre felveti fejét s mintha álomból ébredne, nevetve mondja: — Istenem, hogy is kerültünk ehez a kérdéshez ? Jó, hogy senkise hallja, mert bizony kikacagnának... Ha okosat akarunk tenni, úgy mi is csak nevethetünk az egészen !... Az asszony arcán még ott borong megriadt lelkének árnyéka, de szemei már mosolyognak s nevetve mondja: — No, az igaz, hogy furcsa témára tévedtünk!. . . De hát te kérdezted .;. Azután megveregeti ujjával a fiát s mosolyogva folytatja : — Azért talán nem felesleges ez a szó sem. Fiatalság, bolondság s emlékezhetsz, hányszor elismételte jó apánk a nagy költő mondását : »ifjak szerelme nem szivükben van, csak szemük fényiben. < Sárosy László kis ideig mereven néz, azután hirtelen elneveti magát, az anyjához lép s gyöngéden magához öleli:
