Harangszó, 1916
1916-07-09 / 17. szám
Harangszó. Í9Ít>. juíius 9. 130. Tovább is tépelödnék, de hatalmas láng gyűl ki szemei előtt Hogy került az oda, mikor rajta kívül senki ember nem tartózkodott messze vidéken ? Valaki mégis látná őt, mint mikor megölte amaz egyiptomi embert?! Csakugyan, ugyanaz a tekintet pihent rajta most is: az élő Isten tekintete. Annak szava zengett hozzá a tűznek lángjából: láttam népemnek nyomorúságát! Mily örömmel hallaná ez igét, ha annak a vérnek emléke ott nem élne szivében Megláttam népem nyomorúságát! ezekben az igékben ő azt hallotta: láttam cselekedetedet, mikor megölted az egyiptomi embert! Rettegés fogta el, mint azelőtt Egyiptomban, mikor fejére olvasták a gyilkosságot. Érezte, hogy az a tűz, amely nem emészti meg a csipkebokor levelét, égeti az ő lelkét. El kellett takarnia tekintetét. Érezte, hogy rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni. Rettegése addig tartott, mig újból is szavát nem hallotta, mig tekintetét újra fel nem emelte. A feléje hangzó ige meggyőzte arról, hogy az az Ur áll előtte, aki megbünteti a vétkeket negyed iziglen, de egyúttal az az Ur, aki irgalmasságot cselekszik ezer iziglen, aki, ha lesújt, fel is emel. Lesújtotta népét, száműzetéssel büntette őt, de ime, valóra váltja ígéretét, visszaviszi Izrael népét atyai földjébe. Istennek tüze volt ez, amely égette a vétket, de az igaznak megtartójává lett. Ezt a tüzet látta Izrael népe maga előtt a pusztában való vándorlás idején, mikor sötét éjszakákon előttük lebegett. Ez a tűz életre vezette őket. Ez a tűz volt, melynek lángjai meg nem emésztették Sidrák, Misák és Abednegót a tüzes kemencében. Ez a tűz volt, mely Illés imájára a Karmel hegyén leszállóit az égből s elégette Illés vízben úszó áldozatát s egyúttal ítéletet hozott Baál papjainak. Ez a tűz volt, melynek lángja pünkösd ünnepén kettős tüzes nyelvek alakjában leszállóit a tanítványokra s a jeruzsálemi templomra, betöltve az egész házat. Ott nyugodott meg a hajlékban, de csak a farizeusokat emésztette, az Ur gyermekeinek uj erőt, életet adott. Hatalmas tűznek lángjai lobognak most is szemeink előtt. Lángban áll a félvilág. Ezt a lángot látjuk mindnyájan, egyikünk közelebbről, másikunk talán távolabbról, de látjuk és az Urnák szavát halljuk zengeni a világégés lángjaiból: Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni; megbüntetem az apák vétkeit negyediziglen, Istennek keze sulyosodott meg felettünk. S e tűznek lángja azt mondja nekünk, hogy igenis van megítélni, megégetni való bennünk, életünkben, mert mi mindnyájan vétkeztünk és az Isten kegyelmétől elhajoltunk. De ne feledjük el e nehéz órákban, amit Mózes ott Hóreben tapasztalt, hogy az égő lángból az Urnák szemei nyugodtak meg rajta. A most égő lángból is az ő tekintete int felénk : Nemzedékről, nemzedékre van az Urnák irgalmassága! Tudta nélkül egy hajszál se eshetik le fejünkről, az Ő kegyelme a tüzes kemencének lángjai között is megtarthat minket. Megláttam népem nyomorúságát, mondja most is az Ur! Meglátta azokat a nyomorúságokat, amelyeket a bűn rakott az emberek vállaira. E világégés által is e nyomorúságból akar megmenteni bennünket, hogy egyszülött fia: az Ur Jézus által bevezessen bennünket az Ő országába. Ha félünk, ha rettegünk, fogjuk meg e mennyei Vezérünk kezét, Ö mutat utat a szabadulásra! Fenn Hóreben láttuk az Urat, hallottuk szavát, lássuk meg itt lent is, halljuk meg szavát, akkor a szemeink előtt lobogó tűz a megtartásnak, életnek tüzévé lesz, mint ott fenn Hóreben! Hohamhős. Irta: Bojtos László tábori lelkész. Volhynia, 1916. junius 22. Ezredje nevezte igy. Szép jelzőjét még a kárpáti elkeseredett harcokban kapta. Elől ment mindig, néhány lépéssel katonái előtt, mint olvashatjuk a történelem lapjain hős vezéreinkről s láthatjuk a múlt dicső küzdelmeit megörökítő képeken. Az alföldi honvédeket felvillanyozta századparancsnokuk nemes példaadása, hősies magatartása. Sokszor, nagyon sokszor kergették le a betolakodott ellenséget a Kárpátok hegytarajáról. Egyike volt azoknak a hősöknek, akik vasmarokkal tartották azt az érckaput, amely előtt az oroszok százezrei estek el, de bedönteni még sem tudtak; ott állt azon az utón, amelyen a múlt év tavaszán annyira szerettek volna lejönni s elözönleni, végigtiporni búzatermő, délibábos rónánkat; ott állt szerény alakjával, bátor leikével sok hős magyarral együtt s feléje kiáltotta az előnyomuló orosz óriási tömegének: »Ne bántsd a magyart!« S tán sejti — kedves olvasóm, —■ hogy mi lett a sorsa ennek a vitéz katonának ? Az, ami a haláltmegvető katonáké legtöbbnyire. Hősi halál. Addig-addig ütötte, verte a rést az ellenség falán, mig egv szomorú estén az onnét özönlő szilánkok egyike őt is szivén találta. A múlt év október óta tartó csendes napokat izgalmas órák váltották fel. Karácsonykor és husvétkor együtt ünnepelhettünk a lövészárkok katonáival ; mindnyájan együtt lehettünk szivvel-lélekkel, egy akarattal. Pünkösdkor zugó szélnek zendülése támadt. Az ágyuk ezreinek tüzes nyelvei megszólaltak. Nem ünnepelhettünk. Megelevenedtek a régi, már majdnem elfeledett háborús képek: a lakosok menekülése a családi tűzhelytől az ellenség elől, felrobbantott hidak, felgyújtott falvak, sebesültek kötözése piszkos »kis oroszok« lakta vityillók- ban. Az alatt a nyolc hónap allatt, amig hadseregünk leszámolt Szerbiával, Montenegróval s támadólag lépett fel a gyűlölt ellenséggel az olasszal, — az orosz ugyancsak felkészült nagy támadására. A nagy nyomás elől mi is hátrább jöttünk a Stry folyó Innenső partjára. Itt vették fel velük a harcot közelebb a mi honvédeink s verik vissza immár kilenc napja tömegtámadásaikat. A Stry közelében állott rohamhősünk is magyarjaival. Jun. 17-én este az oroszok előretolták állásukat hősünk századának rajvonala előtt, hogy ekként megközelítsék a mieinkét. Az előőrsök jelentették ezt a századpa- rancsnoknak, amire ő kiadta a parancsot a támadásra, hogy az éj leple alatt előrecsuszó ellenséget visszaüzze. Szokásához hiven ezúttal is százada élére állt s úgy vezette csapatát rohamra. Katonái célhoz értek ; benyomultak az állásba; kiverték onnét az oroszt. A vezér azonban az útnak csak felét tehette meg. Keresésére indultak a sötét éjszakában világitó patrolok segítségével s csak meghi- degült testére találtak. Ott feküdt hanyatt egy ritka rozs táblában. Kézi gránát szilánkja szivén hatolt keresztül. Összetépte szive fölött őrzött pénztárcáját, imádságos könyvét, hitvesének s kicsike gyermekének arcképét. Másnap korán reggel telefonon értesítenek a halálesetről. Azonnal útnak indultam az ezredhez. S mialatt az odavezető öt kilométernyi utat megtettem, ezeret és ezeret gondoltam. Eszembe jutott korábban hozzám intézett levele. Azt irta ebben, hogy
