Harangszó, 1916

1916-06-25 / 15. szám

1916. junius 25.

Beszélgetés.

Jónapot sógor! Oly rég vártalak,

Már nem is tudom, mikor láttalak.“ „Akkor láttál, amikor én téged.

De az idén volt-e, jó termésed ?“

„Termés, hála Isten’, az csak volna,

Ha a sok gond nyugodni is hagyna.“ „Bajod van tán ? Ha van, legyen eszed, Mondd el gyorsan, — talán segíthetek!“ A háború ? . . . Az ég szerelmére,

Te sem hallottad mikor lesz vége ?“

„Azt nem. De most vannak jó híreink: Győznek, egyre győznek a mieink. “ „Győznek ám, — de drága is lesz ára, Pistámnak már ott maradt egy lába.“

„Hát a Jóska ? . . . “

„Az már nem irt vagy két hónap óta.“ „Fogoly lehet, azért nem tudsz róla." „Beszélhetsz te! Anyjukom a tálat. . . Leejtettem, én meg a pipámat.“

„Pipát, tálat gyűjtögetsz halomra,

Hogy ezekből következtess rosszra ?“ „Könnyű neked, nincs ott senki tőled!“ „De a lányok! Kihez adjam őket? . . . Kettő már is azt mondja, hogy árva.“ „De miéri sírsz? Miért borulsz gyászba?“ „Tudod sógor, — senki sincs ott tőlem, „Nem is egyért, mindért hull a könnyem. “ „Ne hullasd a könnyed hiába,

Hisz vége lesz, vége nemsokára!“

„Te is sírtál, — s te is simái érzem,

De a könnyed kiapadt már régen . . . “ GYÖRIK GYÖRGY.

A kötelesség* útja.

Elbeszélés. Irta: Kapi Béla.

Hatodik fejezet.

Csöndes élet.

Folyt. 15.

Alig tette le a kanalat, felhúzta jó vízálló csizmáit s neki vágott a magas hónak. Lassanként elmaradnak mögötte az alacsony házak s a zuz- marás, fehér hidegben elcsöndesedik a ködbe temetkező falu lármája. A hó takaros hegyek komoly méltósággal merednek ég felé s az utszéli fák ágai hajoltan roskadoznak a fagyos teher alatt. Bal kézről, mintha valami régi vár omladék lenne, düledező torony, összeroskadt épületcsomó vörösük ki a nagy fehérségből. Valamikor téglavető volt, de először az agyag, majd a vállalkozó pénze fogyott el, végül még a villám kettétörte a füstokádó karcsú kéményt.

A fagyos szél belehasit arcába, fülét, orrát apró tűvel szurkálja a levegőben úszó zúzmara. Testét átjárja a kemény hideg, de azért neki- fesziti mellét a szélnek s eleinte dideregve, azután megizzadva, néhol

HARANGSZÓ.

nagyokat csúszva lábolja az öles havat.

A kanyargó út gerincén messze kisudárlik egy ember. Feketére festett útjelzőként áll a fehér mezőségen. Amint kisebbre fogy közöttük a távolság, mind kisebbre zsugorodik maga az ember is A tanító figyelget s csöndesen megállapítja: megcsalja a szemet a nagy fehérség. Messzinek mutatja a közeit, nagynak a kicsinyt. Ilyenformán van az életben is. Akkor látjuk, milyen parányi kicsiny az ember, mikor egész közelről nézzük.

A mozdulatlan alak hirtelen megfordul. Egy percig némán néznek egymásra, azután egyszerre mondják:

— Jó napot, jegyző ur.

• — Jó napot, tanító ur.

— A második határba kell kigyalogolni, hogy lássam jegyző urat.

— Na, az igaz! De nem rajtam múlt, tanító ur.

— Az is igaz.

Csöndesen beszélgetve tovább mennek s gyönyörködve nézik a téli pompájú tájat. A szomszéd hegy ormára ráragyog a búcsúzó délutáni napsugár s szikrázó ezüst pikkelyekkel kivert páncélján tündértáncot lejt. Hosszú ideig csak a tanító beszél. A jegyzőn látszik, hogy önmagával győzködik. Azután a tanító is elhallgat s csöndben mennek a korláttal szegett utón, melyen csak néha-néha jön szembe egy-egy csilingelő, fatalpu szán. Lábuk alatt megcsikordul a hó. Végre a jegyző megelégeli a hallgatást.

— Ez az egyetlen szórakozásom. Boldog vagyok, ha kiszabadulok.

— Úgy-e sok az irodai munka? Elfárasztja a zárt szoba levegő.

— A fejével tagadólag int. — Eh ! Nem a szoba levegő, nem az iroda munka! Mindig olyan formán érzem magamat, mint a kalickából kiszabadult madár. Itt fenn mégis csak tisztább a levegő! Nézze csak, milyen érintetlen, tiszta a szűz hó. Oda lenn tenger a szenny, undorító az emberi komiszság! Nem is szeretek rágondolni !.. . '

A tanító csodálkozva néz rá. Ez az első eset, hogy a jegyző a község állapotairól szól. Eddig kerülte, most keresi a beszédre az alkalmat. Vagy talán nem bir a keserűségével ? Néhány mondat után megint elhallgat. Sárosy László egy ideig vár, hogy majd folytatja, de a jegyző lehorgasz- tott fejjel bandukol mellette.

— Biztosan sok keserű tapasztalata van, jegyző urnák, — kezdi néhány perc múlva a tanító. Hosszú élet, sok tapasztalat, mondta mindig édes117.

apám. Talán még hozzá lehet tenni, hogy hosszú közéleti munkálkodás, tenger keserűség. Mert azt már fiatal fejjel is látom, mennyi igazságtalan támadást kell elszenvednie a közélet munkásainak. Mindenki azt gondolja, hogy a jogával együtt értelme is van a bíráskodáshoz.

A jegyző a fejét rázza. —- Igaz, igaz, de azért nem ez bánt. Az ember lassanként megszokja, hogy hozzáértő, meg hozzá nem értő, illetékes, meg nem illetékes ember felkapaszkodik az itéletmondás székébe s nagyképűen bíráskodik elevenek és holtak felett. Ezt megszokja az ember. Védekezik is ellene, ahogy tud. Becsülettel elvégzi a kötelességét, végrehajtja feljebbvalói rendeletét, zsebre dugja azok dicséretét vagy korholását, azután, azután... A többieknek vagy ököllel felel, vagy pedig lerázza magáról a. kellemetlenkedő szót. Nem, nem az keseríti az embert, tanító ur.

A tanító érdeklődve megáll. Szemét tágra nyitja, úgy kérdezi:

— Hát ugyan mi ?.. .

A jegyző mintha nem is hallaná, szenvedélyesen folytatja:

— Hogy micsoda?... Hát az az emberi gyengeség, mely uralomra engedi jutni a komiszságot. Az a rövidlátó ostobaság, mely nem lát a lelkek mélyére, megelégszik a látszattal és nem veszi észre: kiben mi lakik. Megnagyságozza az uzsorást, mert háza, földje, pénze van, a község patronusává teszi, a nemzet oszlopává, a jótékonyság papjává, pedig mindent önző számításból tesz s a kolduson is bevasalja a jótékony célra adott öt forintot. A falu meg pusztul. Dögletes az erkölcse, hitvány, szu-ette az egészsége. A jámborok lába alól kilopják a földet s az ostoba magyar földet-túró nem veszi észre, hogy a holdjait nemsokára a holdban keresheti s a magyar föld jussából nem lesz más az övé, hanem csak a koldusbot, mit az utszéli bokorról levág magának, meg az a három lépésnyi árokdarab, melybe elföldelik. Ezt nem látják! Ezt nem veszik észre, hanem a számadási hibákat...

Hirtelen elhallgatott. Azután mintha valami láthatatlan ellenféllel küzdene, felemelte kezét. Kis idő múlva megszólal a tanító:

— Tudtam, hogy nem állunk rózsásan. Eleget keseregtem már otthon, mert a gyermekek szeméből olvasom ki a szülők anyagi és erkölcsi nyomorúságát. De hogy ilyen kétségbe- ejtően szomorúak az állapotok, azt