Harangszó, 1915-1916

1915-08-01 / 3. szám

m.

HARANGSZÓ.

1Ő15. augusztus 1.

a ti életetek el van rejtve.“ Ezt az elrejtett életet keresd. „El van rejtve együtt a Krisztussal.* A Krisztus is a pusztaságban kinyílott rózsa. A Krisztus keresztjén az élet örökzöld repkénye virul. Mert a Krisztus is nem a felhőket nézte; a szív mélységeiből feltörő forrás adta neki az örök életre buzgó vizet. „A ti életetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben.“ Az Isten az életnek elrejtett forrása. Az Istennél van a kegyelem, áldás, erő, békesség, nem úgy, amint e világ adja, mely elmúlik és vele együtt minden dicsősége porrá, hamuvá enyészik, hanem örökkévalóan, elmúl hatatlanul. Az Isten adta beléd, a felületen oly meddőnek látszó szívedbe, az elrejtett életet. Krisztussal együtt rejtetett el, Krisztussal együtt megtalálod. Akkor azután „tóvá lesz a a délibáb és a szomju föld vizek forrásaivá“, keresztednek száraz fáján rózsa nyílik, s a merre jársz, tenyészet indul, kalásztenger reng és ha felemeled szemeidet, azt látod: íme itt az aratás. Mert a rejtett forrásoknak az az előnye van, hogy azokat a hévség ki nem szárítja, a futó homok be nem temeti, mérges csirák meg nem fertőztetik. A rejtett forrás nem száll el, mint a nyári felleg; nem csal meg, mint a délibáb; nem kárhoztat várakozó tétlenségre, mint az erő. Ha megtaláltad, olyan vagy, mint az élő vizek mellé plántáltatok termőfa, mely meghozza gyümölcsét. Ahol pedig gyümölcs van, ott megszűnt a pusztaság. Miden keresztyén egy-egy oázis lehet a sivatagban. Légy te is az. Ne várd az esőt, ne lesd a felhőt ; a tápláló vizek Krisztussal együtt Istenben vannak elrejtve. Keresd fel az Istent és élsz. „Azoknak, akik Istent szeretik, mindenek javokra vannak.“

Kérdések, megoldások.

Elbeszélés. Irta: Gáncs Aladár.

I.

— Ejnye, öreganyja, ejnye I Már, hogyan beszélhet olyanokat ilyen gyereknek ?

— De bizony, csak hadd tudja meg, milyen cudaros ez a világ ! Hadd tudja meg, miért pirosak azok a háborús kártyák, azok a tábori lapok. Hadd tudja meg, hogy még az apja vére is pirosíthat rája, hogy nemsokára az apja vére jöhet meg rajta. Valahol talán már jön is. Valahova

eddig már meg is ment. .. Elhiszem, teneked könnyű. Te még fiatal vagy. Ha megöregszel is van gyereked egy öllel. Ha csak az kell, úgy-e, lehet rá még eggyel ? Azok eltartanak. Azért nyugodsz is meg te oly hamarán abban, hogy az Isten így, hogy az Isten úgy. Azért dudolgathatd te most is azt az éneket mindenre: „ Mind jó, amit Isten tészen..." Olyan jáborul, mintha magamfajta vénasszony lennél. Hát, amit az Isten tesz, az jó lehet. De tudd meg, olyan kevés van ezen a világon, amit az Isten tesz bele. Hidd el — azon menék én mindenhogyan egy idő óta: talán semmise. Azzal is vigasztald magadat, hogy a hazáért. Aztán nem emészted magadat tovább és úgy teszel, mintha, ki tudja mi jót csinálnál vele, pedig azt is tudd meg, hogy én már eleget éltem, de a hazával még sehol nem találkoztam. Urak, azok vannak, azokkal már volt találkozásom és tudom, most is, hogy csak azok késztik rám a nyomorúságot. De haza, ilyenre nem emlékezem, ilyen nincs, én mondom neked. Ez megint csak olyan kitalálás, ez megint csak amolyan költemény. Csak persze neked könnyű is, jó is, ha ezt mondhatd. Elég volt úgy-e már a fiamból 1 Hamarébb juthatsz igy máshoz. De én, de én nem tudhatok magamnak más fiat. Csak egy volt. Mi lesz velem, ha az is odavész, ki ad énnekem kenyeret ?

Erre már ki kellett emelnie ráncos két kezét a mosóteknőből s azon vizesen feltörült velük a szeméhez. Közben úgy is ellassúlt kerepelős nyelve, s most mintha minden szóját külön tüdőre venné, tette hozzá:

— Szegény, egyetlen, jó fiam I

És itt az egyetlennél furcsát bugyborékolt a hangja, maga is megrezzent kicsit tőle. Eszébe jutottak régirégi dolgok. Mintha félni valója lenne azon a szón, sokáig nem merte szájába venni, így kihangoztatni pedig soha többé.

— Jól van, jól, öreganyja I — felelte csititón a fiatal asszony. — Hát persze könnyű nekem. És Isten úgy ne adja, de négy apátián árvával sem lesz majd igen nagyon nehéz. Hiszem is, hogy könnyebb lesz : ha Istennel ; mint majd magának: ha Isten nélkül. De lássa, csak azt mondja meg, mi könnyebbsége van abban, hogy ilyenekkel zavarítja meg ennek a kis leánynak a fejét ? Mire való ez a sok elkeserült beszéd ? Hogy menynyivel lesz tőle könnyebb a bajának ?

Az öreg nem felelt. Talán még mindig akkörül az éles szó körül

kóválygott a feje, talán, hogy az kicsit elvette kedvét a többitől is. A fiatal asszony pedig nem akart bele- csingálódni nyelvébe az ura anyjának, nem vette szóját pörös akarattal. Még csak abban sem fordította visz- sza rája a szava ütését, hogy öreg- anyó meg csak azért akarja kitagadni az Istent a háborúból, ki a világból, mert neki valami most nem jó. Csak azért. És hogy csak azért nincs haza, úgy-e, mert ő most nem szereti, hogy van: csak azért.

Megelégedett az elhallgatásával. Most hogy nem volt épen rossz asz- szony az öreg anyó. Még a menye sem mondta róla soha. Inkább csak a szájában fészkelt a hiba, hogy hamarosan — ha elkezdett — sokat tudott kicsit mondani. Az Istennek sem igyekezett soha hántására nagyon, csak mégis azok közé tartozott, akiken félszádadot iró templombajárás sem fog valami mélyet.

Nem is maradt volna ennek az egész beszélgetésnek vastagabban nyoma, ha csakugyan belé nem kavar egye — mása annak a kis lánynak a fejébe. Még az öreganyó sem csinált belőle magának különösebb dolgot. Nem olyan földből gyúródott a lelke, hogy felejthetetlen, termékeny barázdát engedett volna az ekéje előtt annak az egy szónak. Azért erre emlékezett legtován. De aztán megszokta, nemsoká már azt se igen tudta, miért is nem szabad neki, hogy hangosat mondjon a szóval. No de annál mélyebben szántott ez az egész jelenet Bözsike lelkének puha földjébe. Nem értette meg ugyan minden izében, mégis felejthetetlenül odakarcolódott rája.

Szorongó érzések verték által a lelkét, szomorú képek hasogatták fel a képzeletét. Felt, hogy az öreganyának lehetne igaza; félt, ha az öreganyjának találna igaza lenni. Mintha azoktól a piros tábori lapoktól meg- véreződnék neki az Isten szép arca. Félt, hogy ezentúl csak ráncolt homlokkal nézhet a világba. Hogy az édesanyja sem tudott semmit ellene, hogy az anyja sem merte szavát emelni jobban az Istenért! És úgy érezte, mintha neki kellene megvédenie az Istent, lemosni arcáról a rájamondott sok vért. Hogy ő nem hagyhatja ezt annyiban, mert ő ezt nem így imádkozta eddig. Féltette az Istent s egyre-egyre úgy volt vele, hogy tennie kell érte. Valamit, ha lehet. Valamit, ha tud. Hogy ne kéne félni attól nagyon, öreganyjának ha- hogy lenne az igaza.