Harangszó, 1915-1916

1915-09-26 / 11. szám

82.

harangszó.

1915. szeptember 26.

Háborús vasárnap délután.

Irta: Gáncs Aladár.

I.

Azért meghallották róla, hogy nem gólya kelepei, hogy nem is a rostálást kezdik a kert alatt. Rátanult a fülük jól a neszére. Pedig nem a Cseke Józsi, hanem az új, a háborús kisbiró verte. Hej, de finoman is értett az hozzá I Csak úgy ropogta a csárdást kezén a két verő s nem egyszer kívánt táncra tőle víg leányok lába, mintha cimbalmos cigány muzsikától. Nem kalimpált markában soha az a két eleven bot úgy össze s nem bicsaklott nyelve, mint most minduntalan.

Az emberek azért csak ép úgy kimentek, meghallgatni, mi van a falu dobja száján. Még neheztelés sem jutott eszükbe, hogy az új kisbiró oly fuldoklósat tud. Olyan volt az nekik, mint a félrevert harangszó és úgy érezték, igaza van annak ma ehhez a világhoz, aki félreveri a falu dobját.

Nos, akkor a kisbiró hosszan csinált magának igazat. Már mindenki ott volt — úgy szólván — akiket az onnét illetett. Megteltek az utcaajtók, meg a kapuk eleje, mert régen volt az, amikor csak a Pista gyereket küldték hallgatni a dobszót. Bátran nyugtathatta volna már botnyelvét, de csak verte tovább irgalmatlanul, mintha akarná dokumentálni ország-világ előtt, hogy ő igazán megszolgál-izzad a fizetésért. Vagy keservét akarta kiverni a mondóká- jának, megtépázni azt a dobot érte, hogy ilyet kell tudtára adni mindenkinek ? Vagy elgondolkodtatni szeretett vón azon a dobon, mennyit mondott az már ebbe a faluba ? Hogy egy év óta mennyi szép fiatal életet dobott ki belőle. Ki messzire innét. Ki, örökre e földről.

Nem is hallgatták türelmetlen unatkozással hosszú versét. Emlékezés szállt ki a szavából ide is, oda is az utcaajtókba. Volt, aki azon gondolt el, hány könnyes fájdalmat doboltak be ezen a szívtelen vastag két bőrön a faluba. Volt, akinek hantok zuhanasa hallszott a szájából. Volt, aki fekete posztósat látott a helyébe, fekete posztósat, melynek kongására szófián katonák oly szomorúan lépték a fájdalmat eléje — kövezett utcáján soha nem látott, nagy városnak...

Istók már tova ment a dobbal, de a helye még egyelőre nem hült utána. Sőt csak most melegedett fel igazában, amikor egyik sorról, meg a másikról is összetalálkoztak az utca közepén. Meg kellett beszélni, kiket, hogyan illet az: negyvenháromtól ötvenig. A férfiak azon kezdték, hogy most majd olyat is elvisznek, aki akkoriban kijárálta magát; megeshetik, olyan meg honn marad, aki akkor el volt. Az asszonyok külön csoportban azon tanakodtak, hogy kinek marad majd legtöbb új árva utána, hova visz legnagyobb nyomorúságot a piros pántlika s kire vár legszomorúbbat az özvegység. Nem is kellett más beszédet kezdeni nekik, ezzel se tudtak dűlőre jutni. Még a gyerekek végeztek leghamarabb a magukéval.

— A te apad válna be katonának ? — Nem is ám a tied I Elhiszem most a tied is bevál. De az már nem az igazi. — Hogy mered mondani ? — Hát bevál e az apám katonának ?

öt perc sem telt bele, eldöntötték a szérűn, hogy hát kinek az apja. .. De az asszonyok nem tudtak így azon, hogy ki felesége. Elszakadtak hát három-négy felé, aszerint, amint egybehuztak a dispután. Csak a férfiak szójának nem akadt vége. Hiába mondta István bácsi: „Gyertek üljünk le! Az öreg apám is onnét beszélte meg a világot arról a tölgyfa pádról.“ Később ő maga állt bele legjobban a szóba s csak akkor ke- rülteküléshez, mikor már eltárgyalták azt is: mit jelent ez a háború sorsába; jót-rosszat kell-e olvasni belőle.

II.

Híres pad volt az István bácsiéké. Formájában ugyancsak tölgyfának a törzse, közepén kissé befelé görbülve. Két fele, mint két kar félkörbe hajolt, úgy hogy nyolc-tíz embernek jó beszélgetés eshetett róla. Sokan, sokat ültek már azon és ma már bajos megállapítani, faragták-e, pagy pedig úgy ülték laposra. Nemcsak pipaszóra, más időcséplésre szerették szomszédok, rokonok, mind az ismerősök. Sok embernek volt rajt emlékezetes ülése, egész életére felejthetetlen. Mert már az apja is, meg az öregapja is nevesek voltak róla, de különösen István bácsi óta kezdték úgy venni azt a padot, mint az öregek iskoláspadját. Volt, aki meg úgy, mintha az Isten szószékje épült volna ki benne az utcára. Mert bár ő nem szerette így, — István bácsit mindenfelé Istentudó István bácsinak nevezték. Pedig nem, mintha mindenáron agyonemlegette volna beszédjén az Istent.

Valahonnét utca fordulóról rájuk hallik megint a dobolás.

— Szegény Cseke Józsi, az is addig dobolt a hazáért, míg magát is eldobolta érte.

— El ám, Péter szomszéd, pedig nem volt kénytelen vele.

— Nem e ?

— Nem biz’ az. Mert hogy hivatalos személyiség volt, éppen, mint a jegyző. De nem hagyta békén a lelke, hogy már az idősebbek is elmentek, olyanok, hozzá, akik sohase billegették a puska kilincsét. Azt mondta: dobolni itthon, azt tud helyette más is; ő elmegy oda, ahol nem mindenki tud. Azóta már Isten tudja, hol, kinek veri!

— Milyen sokféle az ember. Az egyik kerüli, a másik keresi, — vonta le nagy tanuságképen János gazda. És mordult hozzá, mintha hosszú bajuszának két feléből húzná.

— Már az igazi — segített neki az előtte szóló. — Az egyik ember bujkál, szégyenbe engedi magát, gyalázatba a nevét, meg a faját. Nem rösteli, hogy gyávának, hitványnak, mi másnak mondják.’ A másik meg kiáll, nem is komandóra — vagy csak úgy belülről — és nem kérkedik vele, hogy mindenki megtudja. Lám, Péter szomszédnak sem esett még...

— No hiszen, szegény Jóskára tudna ám forró keresztvizet a pan- tallós Bálint szájai Mert az azt mondja : buta ember mind, aki oda elmegy. Ha még a fösvény szavára is. Mert az csak butítás, hogy fejbe lövik. Azt mondja : hogyan lőhetnék fejbe ? Ha senki se menne, hiába kiabálna a törvény, nenj engedelmeskednék neki senki. Mert, — azt mondja: — mi az a törvény? Törvény, az még a papirosán semmi. Csak az ember, az a valami. Azok pedig elég bolondok, akik a valamit, magukat, odaadják a semmiért.

— Miért nem mondta neki János bácsi, hogy nem is a törvényért kell, hanem a hazáért — szólalt meg félénken, mert senki se szólalt, István bácsi unokája. A Pistagyerek, azaz, hogy most már nem is gyerek, mert el kellett mondani neki is a „hoppcsászárét.“ Még sohase szólt az öregek szójába... Most azonban nem tudott hallgatni. Csodálkozott, hogy hang sem emelődik Bálint mester ellen, mintha nem lenne mivel élét törni annak; pedig ez neki úgyis szívén volt.