Harangszó, 1915-1916

1915-09-19 / 10. szám

1915. szeptember 19.

HARANGSZÓ.

77

A láthatatlan kéz.

Elbeszélés. Irta : Kapi Béla.

Ötödik fejezet.

Mikor a haza hív!

Folyt. 9.

Közbeesik egy nap. Megakad a külső munka, de annál szerényebben dolgoznak a kezek odahaza. Előkerül a katonaláda, s szép sorjában egymás mellé rakodik a szükséges ruhanemű, kézitükör, szappan, borotva. A kémények füstölögnek, sütnek, főznek mindenfelé. Kalács, pogácsa, oldalas nélkül ugyan kicsoda eresztené háborúba az urát, vagy fiát ? A kapuk előtt összeverődnek a férfiak. Egyik a népiskolás fia térképén mutogatja az országokat.

— Hiszen ezzel a túrós-zsák forma Szerbiával csak elbánnánk, de mit csináljunk azzal az otromba Oroszországgal ?

— Pedig lám, még csak rá se fért az egész a mappára, olyan nagy 1

Azután jött az utolsó éjszaka. Csöndes az utca, csak a holdvilágot ugató kutyák lármája hallatszik. A korcsma ablak kivilágit a felhős éjszakába. Néha egy duhajos rikkantás száll végig az utcán, azután megint csönd van.

Reggel öt órakor megkondulnak a harangok. Mind a hármat húzzák, lassan, tempósan. Az érces hang lassan ereszkedik alá a karcsú toronyból, azután amint nagyobb ívben lendül a harang, erőre kap, zúg-búg, zeng cseng, ráhullámzik a széles utcákra, meg a harmatos rétekre. Sen- kise mondta, mégis mindenki megérti. Az emberek összekészülnek: — menjünk a templomba.

Azok, akik bevonulnak, a ládájukat is hozzák. Tíz órakor indul a vonat a városból, pedig jó két óra gyalogolást kell számítani.

Zsúfolásig megtelnek a padsorok. Amint felbúg az orgona, lassú zokogás kiséri minden szavát. Az első sor még fojtottan zeng, de azután lecsöndesednek a lelkek s az ének vége erőteljesen szárnyal ég felé:

Templomunkból, harcmezőről Égbe szárnyal énekünk;

Békességnek szent honába,

Hol te élsz, jó Istenünk.

Semmi vagyunk nélküled,

Ámde győzhetünk veled.

Kérünk buzgó imádságban,

Légy vezérünk a csatéban.

Majd ha felhívsz a csatára S megrohan bősz ellenünk,

A szorongató nagy percben,

Jó Atyánk, maradj velünk.

Adj erőt hűn küzdeni És ha el kell vérzeni:

Adj szebb jövőt a hazának S üdvöt elhunyt bajnokinak.

Száll az ének zengőn, biztosan. Csak az asszonyok soraiban remeg bizonytalanra egy-egy hang. Itt-ott felcsuklik a sirás, de az ének megint csak elnyomja. Egy-egy keszkenős fejet mélyebbre húz a bánat, azután a fej lassanként beletemetkezik két könnyet törlő kéz szorításába.

A lelkész kezében felemelkedik a könyvek könyve. Joel próféta írásából olvassa mesze zengő hangon: indítsatok szent háborút! Az Úr szava zúg végig a világon: népek, népek! fel az Ítélet völgyébe 1

— Mielőtt elbocsátanátok azokat, kik nektek kedvesek és drágák és mielőtt békés otthontokból száz- és ezer halál elé, a véres harcmezőre lépnétek, előbb tudjátok meg: nyugodtan állhat unk-e Isten tekintete elé az ítélet völgyébe ? Tudjátok meg, hogy nem kerestük a háborút, csak elfogadtuk akkor, mikor visszautasítani már lehetetlenség volt. Nem vezet hóditási vágyódás. Nem akarjuk a magunk területét megnövelni. Nem áhitjuk a másét, csak a magunkét védelmezzük. A védelem fegyverét tartjuk kezünkben. Hazánk épségéért, családunkért, kenyéradó földünkért, jövendőnkért, fiaink, unokáink nyugodt álmáért harcolunk.

Azután megáldotta a harctérre menőket. Legyen velük a jó Isten kegyelme. Adjon nekik erőt a sokféle megpróbáltatás elhordozására. Adjon szivükbe emberséges érzést, hogy a vér és pusztulás helyein is emberek maradjanak, a Krisztus vitézei.

— Ha vándor-madárral, esti szellővel haza száll lelketek gondolata, ne féljetek. Felebaráti szeretet őrzi családotok holnapját, kicsiny gyermekeitek álmát. Ha éltetek útja babérfás harcmezőről rákanyarodik arra a csöndes halotti útra, melynek felégetett, szétdöntött szegélyén százan és ezren jajgatnak, akkor is utolsó tekintettel keressétek a jó Istent. Higyjetek a bűnbocsátó, a feltámadásra vezérlő Krisztusban. Bízzatok az özvegyek, az árvák atyjában. Higyjetek, bízzatok abban, hogy az emberi részvét, jóság, irgalmasság megfogja a gyöngék kezét, nem engedi éhezni, koldulni azokat, kiknek kenyérkeresője életét és vérét áldozta a hazáért.

Azután újra zeng az ének. Feláll az egész gyülekezet, úgy énekli köny- nyes szemmel, de bízó lélekkel: Isten,

áldd meg a magyart!

Az oltáron égnek a gyertyák.

— Ne menjetek el anélkül, hogy Isten bűnbocsátó kegyelmét el ne nyertétek volna, — mondotta a lelkész.

Letérdelnek az oltár zsámolyára s felhajtva, _ csöndes imádkozással veszik az Úr szent vacsoráját. Az orgonából halkan tör elő a panaszos hangok árja s a padsorokban főj tot - tottan csuklik a zokogás.

— Sohase látom, sohase látom többet, — nyögi egy asszony s csöndes sírással ráborul a két karjára.

Szabó János meghúzódik az ajtó melletti oszlopnál. Arca fehér, mint a fal. Szeme tűzben ég, mint a hamu alól felvillanó zsarátnok. De azért dacosan hátraszegi fejét s könny- telen szemmel hallgatja a beszédet. Mikor a többiek az Úr asztalához indulnak, ő csöndesen kilép a templomajtón.

Az utca kihalt. Sehol senki. Amint lábait maga után húzva, lassan végigmegy a házak között, ebbe az elhagyott magánosságban meglátja a saját életét. így vándorol esztendők óta, elhagyott, magános utakon. És ugyan hova vezet ez az út ? Ni csak! ott a hid kanyarodásánál mély vizmozás árok húzódik. Egészen olyan, mint valami sírgödör. Lehet, hogy ez lesz az út vége. Talán jobb is lenne I

Befordul a kis udvarba. Végigmegy a szűk kerten. Egy kicsit átkémlel a galagonya bokor között, egyet- kettőt köhint is. Semmi. Hamar letöri az édesanya cserép virágjáról a legszebb virágot, s áthajítja a szomszéd udvarra. Talán eltapossák, vagy félredobják, de ha megtalálja az, akinek szól, akkor ráhajtja a fejét és megcsókolja. Magába szívja édes illatát s megérti belőle az ő szerelmes lelke fájó búcsuzását: — Ne felejts ell gondolj rám! vigyázz az anyámra!

Az utcaajtónál Farkas Gergellyel találkozik szembe. Érzi, hogy a vér lassan pirosra festi az arcát A körme belevágódik a tenyerébe, amint ökölre szorítja a kezét. Szótlanul el akar mellette menni, mégis egy hirtelen elhatározással megáll.

— Farkas Gergely uram, megis- métlen kérésemet.

— Megteheted, ha jól esik, — felel az fitymálva, én is megismétlem a válaszomat.

Mintha János nem is hallotta volna, könyörögve folytatja:

— Szálljon Istenéhez, legyen könyörületes hozzám.