Harangszó, 1915-1916
1915-09-19 / 10. szám
76. HARANGSZÓ. 1915. szeptember 19. gálatra alkalmatlant transzferálták hozzánk. — Lovat, kocsit akarsz ? — kérdezte. — Kinek, minek, megőrültél? — Amit mondtam, mondtam, főhadnagy úr, még csak azt ajánjom, hogy egyszeribe ott legyen az a fO' gat, mert a Sturmoberst haza akar menni Debrecenbe. — Hogyan, hát az ezredes még él ? — Azt gondolom, már nem soká... De azt a kocsit kérem gyorsan. A főhadnagy befogatott, felültetett a bakra egy trénkatonát és szigorúan meghagyta neki, gyakran nézzen hátra útközben és mihelyst az utasa meghalt, forduljon meg és erős ügetésben jöjjön vissza, mert nagy szükség van e mozgalmas órákban kocsira, lóra. Nem sokkal utóbb beemelték a rohamezredest a szekérre. A szívét a jobbkezével tartotta, hogy oda ne ütődjék semmihez. Azt se engedte, hogy doktor vagy bárki tiszttársai közül vele menjen. Egyedül ment a a hűséges szolgájával, aki már-már elhagyatottan ült a trénkatona mellett. És a vastag szénaalmon tágra meredt szemekkel feküdt az ezredes és nagy testi fájdalmain túl főként azért szenvedett, hogy ott kell hagynia a csatateret. III. Eleinte csak lépésben haladt a szekér és a trénkatona, utasításához híven, majdnem percenként hátratekintett, hogy él-e még a darabokra szaggatott utasa. Az ezredes ajkába harapott, hogy fel ne ordítson éles fájdalmában, melyet a döcögős szekér minden kerékforgása még fokozott. De csakhamar megszokta ezt a százszoros nyomorúságot is és amikor a trénkatona megint hátranézett érdeklődni, hogy visszafordulhat-e már, a Sturmobest rárivalt: — Mit bámészkodsz, hajts, amilyen gyorsan csak lehet, mert ha kiveszem a kezedből a gyeplőt, holtod napjáig megemlegeted. Hosszúra nyúlt a furvézer ábrázata e váratlan rendelkezésre, a lovak közé vágott, melyek már nem is ügetésben, galoppban igyekeztek előre a hepehupás utón, ahol ekkor debreceni honvédek vonultak fel virágos magyar zászlóval, bokrétával a sapkájuk mellett és nem sejtették, hogy a vágtató szekéren, amelynek hirtelen kitértek, az ő szeretett ezredesüket viszik, meg külön a szívét, amelyet a tenyerével tartogatott, hogy az országutra ne hulljon. Délben indult el a szekér, még csak be sem esteledett, amikor a tajtékzó lovak a vasúti végállomásnál megállapodtak. Az ezredest és a szénaaljat, melyen idáig feküdt, átrakták egy vagonra, amelyen lovakat hoztak volt és az éppen indulófélben lévő tehervonat vitte magával, egyelőre bizonytalan cél felé. Két nap és két éjjel utazott étlen- szomjan a Sturmoberst, amig akadt olyan vonat amelynek személyszá- litó kocsija is volt. Akkor aztán azon elhelyezték és kívül krétával ráírták: Reservirt!! Debrecenbe 1 Egy vonatról átkapcsolták a másikra a kocsit és végre nagynehezen valahogy mégis megérkezett Hajduországba. Az ezredes ki sem pihenve az utazás fáradalmait, elhivatta magához a régi házidoktorát és telküldte Pestre egy tanárért. — De siessetek vissza — mondta neki bucsuzáskor — és tegyétek visz- sza helyére a szívemet, mert sokáig a tenyeremben már nem bírom tartani. • Ez volt minden sóhaj és panasz, amely az ezredes ajkát elhagyta attól a perctől kezdve, hogy a gránát felszakította a mellét és a szíve künn csüggött az eltört bordák között. IV. A műtét, amely talán egyedülálló az orvosi tudományban, kitünően sikerült : a Sturmoberstnek ismét a helyén volt a szíve a megrövidült bordák között, melyeknek hiányzó részeit ezüsttel pótolták. Már fenn járt, már indulni is készült vissza a harctérre, amikor hatalmas láz kapta le a lábáról. Eleinte azt hitték, a sok fájdalom és operáció utóbaja, de mihamar kiderült, hogy tífusz és a még meg sem szűnt szenvedésekhez újak járultak. De aki nem pusztult bele a nagyobbik nyomorúságba, azt nem tudta elvinni az összehasonlíthatatlanul kisebb sem. A tífuszból is szerencsésen felgyógyult a Sturmoberst és amikor megtudta, hogy az olasz hadszíntérre mehet nagyon megörült. — Ott a hegyek között kitűnő a levegő, — így szólt — az olasz háború pedig jó lesz utókúrának. Még nem is egészen mentesen a láztól mintegy két hét előtt jelentkezett a generálisnál. — Tábornok ur, jelentem alássan bevonulásomat. A generális, maga is ércből gyúrt katona, az ezredes láttára ellágyult. — öregem, — mondotta neki, míg áradozó melegséggel a keblére szorította — hozott az Isten és tartson meg nekünk. Hanem én, akinek legnagyobb szükségem van rád és csak nehezen nélkülözlek, én mondón, elég volt neked, eridj haza, öregem, a te megviselt lerongyolt szíveddel. Az ezredes még mindig haptákban állott; feszesen a generális előtt mint egy kis kadét. — Tábornok urnák alássan jelentem, azt nem tehetem. Három fiam szolgál a hadseregben és nekem jó példával kell előljárnom. A generális még egyszer átölelte és kezet szorított vele. V. Landesüblich szekereken, lovon, málhás állatokon, végül gyalog kúszva fel a sziklás utakon, eljutottunk két hegy között egy völgybe, ahol ismét a Sturmoberst parancsnokol. Hajnal volt, amikor elindultunk és a nap már forrón égett a fejünk felett, amikor feljutottunk. A k. u. k. Kriegs- pressequartier II. számú expoziturája, mely Weiser kapitány vezetésével hat újságíróból áll. Köröskörül a hegyeken szünetlenül dolgozott a tüzérségünk és guk- keren át tisztán láthattuk, hogy a felrobbanó lövedékek milyen tökéletes munkát végeznek az olasz állásokban. Amikorra megszoktuk volt az ágyudörgést, amelyet a magas hegyek mint istenítéletet visszhangoznak, a tábornok rendkívül érdekes előadást tartott az újfajta háborúról, mely kétezer méteres magasságban folyik. (Jtána a Sturmoberst vette át a szót és mi mindnyájan elragadtatással hallgattuk. Aztán villásreggelire láttak vendégül a magyar honvédek. Pirított szalonnával meg lacipecsenyével traktál- tak bennünket és tepertős pogácsával, Liebesgabe Debrecenből. És míg valamivel odébb a legfrissebb olasz támadás véresen omlott össze ágyúink tüzében, a tábornok a hevenyészett asztalnál egy szebb, egy boldogabb jövőre kocíntott velünk. És e szavaknál a rohamezredes megviselt szíve a szokottnál hevesebben dobogott. — ......................................... - == A HARANGSZÓ terjesztésére begyült összegen ingyen példányokat küldünk a kórházakba. Kérünk mindenkit: támogasson minket magasztos munkánkban!
