Harangszó, 1915-1916

1915-09-19 / 10. szám

1915. szeptember 19 HARANGSZÓ. 75. Az ezredes szíve. Irta: Szomory Emil.*) Egyszer Chyrovnál, utoljára, még április végén, a Kárpátokban talál­koztam a debreceni honvédezredessel, akit úgy hívtak: a rohamezredes, der Sturmoberst. Azért kapta ezt a megtisztelő elnevezést, mert ő meg a dandára volt legelői, amikor a leg­nehezebb feladatot kellett megoldani, a legelkeseredettebbet egyben, amikor arról volt szó, hogy olyan állásából muszáj kidobni az oroszt, amelybe, úgy tetszett, már örökre befészkelte magát. Akkor került sor a Sturmo- berstre, aki ezredes létére is legelői rohant az ötven egynéhány eszten­dejével és az éles Rajta-Rajta kom­mandója nyomán ezrek meg ezrek halálhörgése fakadt. A szíve, az ilyen elszánt katonának a szíve, természetesen nem lehetett vajból és az ezredes sohasem is büsz­kélkedett vele, hogy elnéző és gyen­géd és hogy Puccini muzsikájára reagál. Egy háborús katona tetőtől- talpig, ahogy a könyvben áll, habo­zás és kímélet nélkül való és érdemes célért minden pillanatban kész meg­halni. Hetek és hónapok legvéresebb csa­tái, rémes küzdelmei alatt az ezredes­nek, a Sturmoberst-nek nem görbült meg a hajaszála sem. Jobbra-balra tőle elhullottak a legjobb honvédéi, de őt csodálatoskép elkerülte a golyó. Legendák keringtek már róla a tiszt­társai között és a legénység úgy nézett fel rá, mint egy szentre, akinek testét meg fogja a tüzes acél. — Ezredes uram, — kérdeztem tőle a Kárpátokban — hát mondja, mégis hogy csinálja? A magas, szikár alakja, melyet ugyanolyan komisz mundér fedett, mint akármelyik honvéd közlegényét, egész valójában remegett, úgy ne­vetett. — Hát téged is felültettek, öcsém, ezzel a bolondsággal ? Éppen úgy elpusztulhatok én is, mint bárki kö­zülünk, és ha mégis nehezebben, csak egy az oka, hogy helyén van *) Mutató a szerzőnek a „Havasi gyopár“ dmü fizetéből. Ára 60 fillér. a szívem és ugyanolyan nyugodtan ver az ágyútüzben is, mint odahaza Debrecenben. Aztán elbúcsúztam a derék ezre­destől, jöttem vissza a Kárpátokból a mi hadiszállásunkra és azóta nem hallottam semmit felőle. II. Az olasz hadszíntérre érkezve, második kirándulásunkul egy honvéd­ezred volt megnevezve. Odaérve, az ezredes után érdeklődtem. A nevét meghalva, a tisztek egyszerre kér­dezték : — Hogyan, hát ismeri? — A Sturmoberstet ki ne ismerné, aki valaha honvédeknél járt. Mi van vele ? — Itt van már megint a legmaga- gasabb hegyek között. — Már megint ? Hát hol volt ed­dig, ha kérdeznem szabad? — Egy kicsit a másvilágon... — Mégis, hogyan történt? — Hosszú elmondani, mi minden esett meg vele és hogy került vissza ismét hozzánk a Sturmoberst, nem is egyszer, kétszer a másvilágról. — No, beszéljék el kérem... — Hetek óta hiába próbáltunk bevenni egy magaslatot. A muszkák nem mozdultak a világ minden kin­cséért sem, úgy beásták magukat, hogy még a tüzérség se tudta őket megpuhítani. Végre a generális elhi­vatta az ezredest. Elmondta neki szép sorjában, miről van szó. A Sturmoberst hat óra időt kért, hogy kipihentesse honvédjeit és alaposan jóltartsa őket. Akkor aztán haptákot vágott: — Generális uram, — így Ígérte — holnap estére a magaslat a mienk. Be is váltotta a szavát, de nagy árat kellett fizetnie érte. Sok derék honvédünk pusztult el a gyilkos ro­hamnál és a Sturmoberstet is haldo­kolva hozták be az ezredhez. Az egész mellkasát feltépte egy gránát, a bordái eltörtek és közöttük mint véres tömlő lógott ki a szíve. Letettük egy szalmaaljra és ahogy ott feküdt szegény, megtört szemek­kel és a testén kívül dobogó szívével, nem adtunk volna az egész becsüle­tes életéért két garast. Aztán jött a generális és formáli­san búcsút vett a legderekabb tiszt­jétől. Lehajolt hozzá a fekvőhelyéhez és percekig szorongatta a nedves kezét. Már a feldpátert is előkerítet­ték és percről-percre vártuk a halált. De a rohamezredes bírókra ment vele és nem engedett. Egy fiatal doktor volt nálunk, azt hivatta. — Hallod-e, doktor, — így szólt hozzá — van-e ráspolyod? — Ráspolyom ? Minek ? — Hát csak annnak, öcsém, hogy ráspolyozd le ennek az eltört bor­dámnak a hegyes végét, mert úgy szúrja a tüdőmet, hogy mindjárt megfulladok. A doktor habozott; azt hitte már delirizál a Sturmoberst és meg sem mozdult. Ekkor az ezredes a kinnlógó szívével rákiáltott: — Hozzad, öcsém, azt a ráspolyt, mert ha nem hozod, istenuccse az lesz az utolsó ténykedésem, hogy felköttetlek. Ahogy jött ki a doktor a szobából, körülfogtuk. — No, mi van vele ? — kérdeztük. — Még agonizál szegény — felelte az orvos és rohant a ráspolyért, hogy még életben találja azt, aki rendelte. A Sturmoberst pedig, alighogy a doktor visszajött, kiegyenesedett a szalmából készült fekvőhelyén és odatartva a törött bordáját, azt, ame­lyik a tüdejét szurkálta, ráparancsolt: — Ezt az istentelent, ennek a he­gyét faragd simára. Negyedóra hosszat tartott a műtét, — egy félóráig, amíg a doktor me­gint előkerült. Ismét közrefogtuk: — Beszélj no, sokat szenvedett ? Ezúttal a doktor még annyi időt sem vett magának, hogy feleljen. Szaladt az etappenkommandánshoz, kocsit kért tőle. — A leggyorsabban két lovat tes­sék betogatni — dadogta — és jó sok szénát, szalmát a szekér aljára. És legfeljebb öt perc alatt ott álljon a kocsi az ezredes lakása előtt, ha csakugyan meg akarja élni a főhad­nagy úr a háború végét. Az etappen-kommandans egy jász- kun-huszárfőhadnagy volt, akinek Chyrovnál rövidebbre lőtték az egyik lábát a másiknál és mint frontszol­Elmaradott az a község, ahol nincs fogyasz­tási szövetkezet. A legjobb és legolcsóbb ház­tartási és gazdasági cikkek a HANGYA bol­tokban kaphatók. A HANGYA italai hamisí­tatlanok és kitűnő minőségűek. Amelyik község­ben fogyasztási szövetkezetét akarnak létesíteni, forduljanak a mozgalom kezdői tanácsért a HANGYA a Magyar Gazdaszövetség fogyasztási és ér­tékesítő szövetkezetéhez Budapest, IX., Közraktár-utca 34. sz. (Saját székházában.) 44 A HANGYA kötelékébe jelenleg 1278 szövet­kezet tartozik 60 millió K évi áruforgalommal.

Next

/
Thumbnails
Contents