Harangszó, 1915-1916
1915-09-12 / 9. szám
1915. szeptember 12. HARANGSZÓ. 69. holnap vagy holnapután menni kell. Csak valahonnan messziről a szoba mélyéből hallatszik elfojtott zokogás. Egy szegény asszony összekulcsolt kezét rászorítja égő homlokára, úgy küzködik magával. Oda kinn a lámpafényes plakát előtt négy szép szál legény fia áll a biró mellett. — A fiaim I... A fiaim!... — Hát úgy-e hogy mégis lesz háború. — Hát lesz 1 — Lesz bizony, ha egyszer lennie kell I — Legyen is inkább, semhogy a becsületünket gázolgassák ! A kis kerítés mellett összeverődnek az asszonyok. Azok nem a kiáltványt olvassák, hanem a mozgósítási parancsot tárgyalják. — Mikor kell menniök?... — Kiknek kell menniök?... — Jaj, az én édes jó fiam!... — Jaj szegény jó uram !... Egy csepp eső nem volt, mégis, mintha pusztítva rohanó folyam böm- bölését hallanák, amint keresztültörte a töltést s rohan a falu felé. Földre hulló villám nem gyújtott. Sötét, csöndes éjszakába merült az utcai nyugtalanság, mégis, mintha láthatatlan tűznyelvek nyaldosnák be a falvakat, gyújtogatva szaladnak ház- ról-házra, személyes lobngással belekapnak a nádfedélbe, végigfutnak a pajták fedelén, megcsipkézik a cse- répzsindelyes ház gerendáját s rémesen világítanak a nehéz éjszakában. Emberhang nem hallatszik, csönd van mindenütt és mégis, mintha valami rettenetes hangnélküli sirás szállná be a házak közét, valami borzalmas hangzavar süvít a nagy csöndességben, melyből egyik harci induló hallja, a másik meg gyászos, temetési éneket, trombita recsegést, ágyú bömbölést, még imádságra hivó alkonyati harangszót. Éjfél van. A kicsiny ablakokon kiszűrődik a világosság. Elröpült az álom a szemekről. A nagyok csöndesen beszélgetnek. Ki tudja, meddig beszélgethetnek ?... Amott sötétség van, csak egy kis zaj hallatszik. Valaki sóhajt, valaki sir, valaki imádkozik az éjszakában. (Folytatjuk.) Miért fizetek elő a Harangszóra? mert épít, tanít, szórakoztat, olyan olcsó, hogy a legszegényebb is elbírja. Örzse asszony imádsága. Mikor híre terjedt a háborúnak, Örzse asszony adta magát nagy búnak. Ah, egy gondolattól szinte megrendült... — A fia már okos legénnyé serdült — Érette remegett: ha sor alá veszik, Katonának könnyen őt is elviszik. Bánkódott előre tálon miatta, Kesergő könnyekkel titkon siratta. És szíve már is gyászba öltözött, Amint elképzelte katonák között: Kik nehéz fegyverben rendbe állanak S az ellenség ellen hadba szállanak. Megjött az a nap is, melytől rettegett: Vitték sorozásra a legényeket. Az ö Palikája velők ment szinte S amint távozóban búcsuzót inte, Örzse asszony ajka suttogott imát, Kérte Istent, hogy ne vegyék be fiát. Úgy alkonyat felé Pali hazatért, Szomorú az arca, — anyja kémli: mért? Átnyílallik szívén ezer fájdalom S ezer kérdést támaszt az aggodalom. Szól a legény tompán: Ah, haza küldtek! S arcán a könnyek végig gördültek. Fiáért aggódó Örzse asszonnyal Ekkor csoda esett, csoda bizonnyal, Mert amiért egyre annyit esdekelt, Anyai hő vágya, imája betelt — S nem örült neki, sőt megakadt rajta: Az ő fia talán hitványabb fajta ? Egész éjszakája álmatlanul telt, Még alig pitymallott és ő már is kelt. Ünneplőn öltözve a templomba tért: Esdő imájában, ki tudja, mit kért? Annyi bizonyos, hogy lelke nyugodt lett S elhatározását követte a tett. Mikor a sorozást már bevégezték, Utána az urak beszélgettek még. Közben nyílt az ajtó s belépett azon Az ő Palijával az Örzse asszony. Sok kérdőtekintet fürkészve nézte S ő szavát hozzájuk ilykép intézte: Hivatalos urak! Ne vegyék zokon, Amiért hogy jöttem, van reá okom. Isten meghallgatta tegnap imámat, Úgy kértem, ne vegyék be a fiamat. Meggondoltam már ma, mást imádkoztam : Vegyék be a Palit, ime elhoztam. Vitális Gyula. Hindenburg levele. A nagy német hadvezér, ki már oly sok és oly nagy győzelmet aratott az oroszok felett, rendkívül vallásos, mély érzésű, Istenben bízó evangélikus ember. Ritkán ír, vagy beszél, de ha bármelyiket megteszi, minden szavában vallásos érzése, alázatossága nyilatkozik meg. Nem régen a hannoveri polgármesterhez írt egy levelet s ebben a köve'kező sorokat olvassuk: — Az a bizalom és jóindulat, a mellyel mindenfelől elhalmoznak, annyira megindít, hogy ki sem tudom fejezni, és csak annyit felelhetek rá, hogy én csak hazám és császárom iránti kötelességemet teljesítem. Ha nagyobb sikereim voltak, azt csak Isten különös kegyelmének köszönhetem. Azután köszönhetem császáromnak, aki seregeim élére állított, hű segítőtársamnak, Ludendorf tábornoknak, és az ő munkatársainak, végül pedig vitéz csapataim példátlan kitartásának és hősiességének. — Ezek után reám nem valami sok érdem jut. Gondolatban gyakran időzöm Hannoverben. A jövendő viszontlátás felett érzett örömömet kissé elhomályosítja az a fájdalmas tudat, hogy addigra jó néhányan hiányozni fognak azok közül, akik közel állottak hozzám. De bizalommal előre! Hogy a kedvező vég néhány héttel vagy hónappal előbb, vagy később következik-e be, az ebben a hatalmas küzdelemben már nem játszik szerepet. íme, így érez,, így gondolkodik a nagy hadvezér I Értsük meg soraiból mi is, hogy sikereinket Istennek köszönhetjük, hogy bízni kell s erős akarattal ki kell tartani! Levelek a harcmezöröl. Messze levő hű nőm, lelkem szemefénye. Ne csüggedjen otthon, lelkednek reménye, Bár messze tőletek, fekszem itt betegen. Szeretve vagyok itt, távol idegenben. Távol idegenben vagyok bár tőletek, Szeretet vezérli hozzátok lelkemet. Azt az édes otthont, feledni nem lehet, Drága vagy te dicső, hitvesi szeretet. Messze levő hű nőm és kedves leányom, Éjjel nappal Istent, értetek imádom. Gondolatban mindég, ott vagyok nálatok, Az igaz szeretet vezérel hozzátok. Legyetek boldogok, szívemből kívánom, Boldogsággal Isten, titeket megáldjon. Ne fájjon szívetek, távollétem miatt, Közel hoz hozzátok, szerető gondolat. Nem vagyok én messze, itt vagyok nálatok, Beteljesült a ti szerető vágyatok. Ébren és álmomban, az igaz szeretet Vezérli hozzátok, szerető szívemet. Az igaz boldogság tölti el lelkemet, Mert lelkemben mindég itt látlak titeket. Örüljetek ti is ennek hű kedvesim. Viszontlátás lelki, boldog reményein. Messze levő hű nőm, lelkem szemefénye, Legyen neked boldog, lelkednek reménye, Megsegít az Isten, meglátni engemet, Imádkozz Istenhez, megtartja éltemet. És te kis leányom, lelkem büszkesége, Néked is azt mondja, édesapád szíve, Azt az édes otthont, feledni nem lehet, Drága vagy te dicső, apai szeretet. Klágenfurt. Varga Imre népfölkelő. (Nádudvar, Hajdú-megye.)
