Harangszó, 1915-1916
1915-08-29 / 7. szám
1915. augusztus 29 HARANGSZÓ. 51.-— ha Isten nem volna, én se lennék, te se volnál, fiam. Ha szemeddel nem láttad is, a lelkeddel mégis csak láthattad. Fiam, sokszor majdnem a szemeimet kisírtam. Hordoztam a megpróbáltatás keresztjét, beteg voltam, te is beteg voltál, nem volt semmink, senki mellénk nem állt és mégis megmaradtunk. Mikor mindenki elhagyott és elfordult tőlünk, akkor lenyúlt hozzánk egy láthatatlan kéz, felemelt, megerősített, megtartott. Kicsi gyerek voltál. A biróék szöllőjében dolgozgattunk, mikor egyszer csak elszöktél a présház mellől. Jajveszékelve futottam ide s tova s a kezemet tördeltem kétségbeesésemben. Egyszerre csak a meredek hegyszakadék szélén megláttalak, kalimpálva csúsztál, gurgul- tál lefelé. Szivén ütött az ijedség. A vér megfagyott ereimben. Jaj, csak a szétroncsolt holttestedre borulhatok I Életben maradtál. Vézna fenyő- bokor ágán fennakadt a kötényed, úgy lebegtél ég és föld között. Még a szúrós ágat is végig csókoltam, pedig csak később tudtam meg, hogy nem is az tartott fenn, hanem valami más. Az, ami olyan sokszor lenyúlt hozzám és magához emelt. Először nem ismertem meg, azután ráeszeltem, hogy mi az. Megláttam az életemben és lassanként megismertem, hogy ez a láthatatlan kéz erős, hatalmas, jóságos. Az Isten keze. Vékony csontos kezeivel az ég felé mutatott, úgy folytatta. — Imádkozom, hogy te is megismerd az Isten kezét, ha mindjárt szenvedés árán is. Gyere, menjünk fiam!... Ketten mentek, de azért özvegy Szabó Jánosné mégis csak egyedül ült be a hátulsó padba. A pénzen váltott helyeken suhogott a drága ruha s az asszonyok a szemük szö- gelletjéből vizsgálgatták a mások öltözetét. Egy pár_m megkésve kopogtak végig a pad közötti kőkockákon. Második ének végén a templom előtt beszélgető férfiak is bekegyeskedtek s zuhogó léptekkel elhelyezkedtek a karzaton. Úgy látszik, nekik nem szólt az első ének, az oltári imádság, meg a szentirás olvasás, ők csak prédikáció hallgatásra mentek be. De a háiulsó padban csöndesen, tejhajtva imádkozott a Szabó János édesanyja. Azalatt Szabó János végig lépeget a falun. Vasárnapi csendesség borul a házakra. A szombati seprés nyomán néhány csirke kapirgál, de em- berlélek nem mutatkozik seholse. Ki konyhában, ki gazdaságban foglalatoskodik, ki meg templomban van. Az utolsó ház mögött hosszú akácfasor kanyarog, mindmegannyi glé- dába állított faóriás. A lábaspajta mellett balra húzódik az út, egy darabon völgybe szökken, de csak azért, hogy annál sietősebben vezessen a domboldalra. A zöld rét bársonyán virágos, bokros foltok feketéinek, fejüknél fakereszt, sírkő, meg egy pár aranyozott Krisztusu, öntött vassiremlék. Szabó János szeme azonban inkább azt a hajladozó virágszálat nézi, aki bizonyára gyom- lálás okából le-lehajol, meg rögtön utána kiegyenesedik. — Jó reggelt, Ilonka. — Jó reggelt, János. Két kéz egymásba fogódzik s két szem szeliden egymásba simul. Mosolyra húzódik a nap arca, de bizony már több is ez a mosolygásnál, kacagva nevet csak úgy szélesedik pajzán jókedvében az arca. Ni csak, a koldus Szabó János, meg a Farkas Gergely féltett Ilonkája. Azután hogy nem győzte bevárni, mikor ereszti el már egyik kéz a másikat, hát hirtelen elbújt a fehér bárányfelhő alagutjába, csak onnan ragyog- tatta elő vidám mosolygós sugarait. Bizony furcsa ! Még furcsább, hogy János nem is igen tudta, hogy a gazdag Farkas Gergelynek leánya is van. Vagy ha tudta, akkor is eltagadta. Hanem az Ilonka leányzó ártatlan kék szeme megakadt a daliás legényen s a zsalugáteros ablak mögül addig-addig leste, míg egészen elveszítette a szívét. Az egészből János csak annyit vett észre, hogy az édesapja sírján mindig van egy kis nyíló virág. Honnan kerül oda ? Ki teszi oda? Kicsoda simítja végig gondoskodó kézzel azt a kuszán növő pázsitot és ki igazítja egyenesre a ferdére billent fakeresztet? Egy nyári alkonyaikor szembetalálkozott Farkas Ilonkával. Kis kapa, meg öntöző kanna volt a kezében. Ahogy elmentek egymás mellett, elpirult. És valóban, kinn a síron virág nyílott s a fej fán egy kis koszorú függött. Egyszer később megleste. Hát igaz volt, a Farkasék Ilonkája volt. A kapáját is kiejtette, mikor rászólt: — Miért bántod az apám sírját ? A szeme olyan könyörögve esdekelt rá, mint mikor a nagy pipacstáblába elhintenek két szál nyíló búzavirágot. — Hát nem szabad virágot tenni a sírra ? — kérdezte könyörögve. — Te ne bántsd az én apám sírját 1 A két búzavirágot befutotta a harmat. — Én pedig éppen a maga apja sírjára akartam virágot tenni, — mondta szepegve. Mikor azután János szeme rajt felejtkezett, csöndesen folytatta: — miért nem engedi, hogy jóvátegyem az édesapám hibáját? Ettől fogva mindig volt virág a síron. János csak tűrte, tűrte, azután maga is segített Ilonkának. Egyszer ő is virágot hozott, a felét letette az apja sírjára, a másik felével pedig elindult az Ilonka édesanyjának a sírja felé. Egy pár szál jutott belőle az Ilonka keblére is, meg a János gomblyukába is. Nem mondtak egymásnak semmit, csak kicserélték a virágot s hosszan, egymás szemébe néztek. Azután megálltak a két sírhalomnál, márványköves volt az egyik, fejfás volt a másik, s csöndesen imádkoztak. Ez volt az eljegyzésük. (Folytatjuk.) Olvassátok a bibliát. Zsolt. 119., 105.: Hol biblia a házban nincs, Hiányzik ott a legfőbb kínos. Tanyát a sátán ütött ott, De Isten nem lel hajlékot. aug. 29. vasárnap, 22, 23—32. Zsoltár. , 30. hétfő, 23. » 31. kedd, 24. . , szept. 1. szerda, 25. „ „ 2. csütört., 26. , , 3. péntek, 27. . , . 4. szombat, 28. „ Elmaradott az a község, ahol nincs fogyasztási szövetkezet. A legjobb és legolcsóbb háztartási és gazdasági cikkek a HANGYA boltokban kaphatók. A HANGYA italai hamisítatlanok és kitűnő minőségűek. Amelyik községben fogyasztási szövetkezetét akarnak létesíteni, forduljanak a mozgalom kezdői tanácsért a HANGYA a Magyar Gazdaszövetség fogyasztási és értékesítő szövetkezetéhez Budapest, IX., Közraktár-utca 34. sz. (Saját székházában.) 41 A HANGYA kötelékébe jelenleg 1278 szövetkezet tartozik 60 millió K évi áruforgalommal.
