Harangszó, 1915-1916
1915-07-18 / 1. szám
2. HARANGSZÓ. 1915. július 18. ellenségeink szívére, és mi kiábrándultunk. De megláttuk ezekben a világrengető napokban a nagy német nép szívét. Láttuk dobogásban, honért való égő lángolásban, irántunk való hűségében. És ezt a szívet tisztelni kezdtük. Nem ! Megszerettük. .. Rávilágított a háború szörnyű lángja a magyar nép szívére is 1 És ez a nép, ez a nemzet, melyet angolok, franciák és a többiek úgy lenéztek, oly dicsőnek mutatta és mutatja magát. Óh a magyar nép szíve 1 Kincsesháza a legszebb és legszentebb nemzeti erényeknek. Maroknyi népnek szíve ez, de hevével táplálta az ország ezeréves fenmaradását. Büszke, dacos szív ez, mely sokszor párttusákban lángolt és emésztődött, de egyakaratra hevité a hon minden fiát, ha „megnehezült az idők viharos járása felettünk.“ Majdnem úgy volt már, hogy megosztódik ez a szív, épen akkor, mikor ránk jött a vészes világvihar. De a veszedelem megérzése, a hon létének és nemlétének ijesztő kérdése újra erőssé, újra meleggé, újra eggyé tette ezt a szivet! És azóta a magyar szív gyújtópontja lesz a magyar dicsőségnek. „Lázba jött a honvéd tőle... Nincs szó abban megadásról, egy szó van csak s ez... Előre 1 “ Áldoz vért, áldoz vagyont. Ihleti a harcost, hogy küzdjön tiz helyett, rettenthetetlen őrséggé avatja a honvédet a Kárpátokban, hogy a haza szent földjét ne merészelje tapodni az ellen. Erőssé teszi a nőt, hogy végezze férfi munkáját, tűzbe hozza az öreget, hogy ifjú hévvel katonának menjen. Itthon vígasztal árvát és özvegyet, kórházakban ápol sebesült hősöket... Régi dicsőségünk, nem késel már az éji homályban I Valósággá lettél, újjászült a magyar szív! És ez a magyar szív, mely úgy tele van lángoló szeretettel a hon iránt, nem szit gyűlöletet az ellenség iránt. .. .Fogoly oroszok jöttek a községünkbe munkára. Csakhamar sűrűn látogatták őket, apák, anyák, kiknek fiai ellen harcoltak, nők és gyermekek, kiket talán árvává, özveggyé tettek. És nem volt ellenük egy kifakadás, egy gúnyszó... Míg őket néztük, megemlékeztünk a mieinkről. .. Mikor tépett ruhájuk sok küzdelem szenvedés nyomait viselő arcukon akadt meg a tekintetünk, akkor azokra gondoltunk, kik az érettünk való harcokban az ellenség ‘ foglyai lettek... tépett foszlányos ruháju fiainkra, reánk gondoló szomorú arcú testvéreinkre... És asszonyaink szelték a kenyeret, főzték az ételt, mintha csak a saját gyermekeiknek adták volna, főzték volna. Nem azért, mert azoknak, a mienknek is így van dolga ott a Csendes óceán mellett, — hiszen, hogy azokkal miként bánnak, nem tudhatják, mert meg nem írhatják — hanem azért... Isten tudja, hogy miért... mert szívük már csak ilyen. A magyar szív. Azért harcolunk, azért áldozunk vért, életet és vagyont, hogy a győzelem a mienk legyen. Dicső a mi harcunk, magyarok harca*, mert magyar szív ihleti. Dicső lesz győzelmünk, mert a magyar szív vívta ki. Ah, a háború izzó megvilágításában szépnek, hősnek, vitéznek, de vad, embertelen gyűlölettől tisztának mutatta magát... a magyar nép szíve. S „az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért 1 “ Annyi magyar szív. Hasz János. Vértanusága ötszázadik évfordulóján. Irta: Kapi Béla. ötszáz évvel ezelőtt, 1415. július 6-án, gyorsan lángba kapó máglyafény világított Konstanz város utcáin. A íüst- és tűz-gomolyagból elébb a hitvallók erős érces hangján, majd meg az elfulladók fojtott, csöndes hangján énekszállt ég felé: „Krisztusom, Istennek szent fia, könyörülj rajtam 1... “ Néhány perc múlva elnyomta az éneket az égő fa pattogása. A tűst és tűz gomolygásából égbe szállt a vértanú Húsz János lelke. Az izzó tűznyelvek meg tovább lobogtak, mintha az igazság elfojtására törő türelmetlen lelkek, régi, pogány oltáron áldozati tűzet gyújtottak volna. Húsz Jánost a történelem úgy említi, mint a reformáció előhirnökét. Valóban az is volt. A reformáció sarkalatos nagy tanításait nem tudta ugyan még a Szentirásból kiemelni, de volt szeme, hogy meglássa az egyház romlottságát, a papság visz- szaéléseit, a pápák hatalmi túlkapásait, volt bátorsága, hogy ezek ellen nyíltan kikeljen és volt hite, hogy mindezek egyetlen orvosságát a Szent- iráshoz való visszatérésben keresse. És végül volt Istentől megerősített meggyőződése, mellyel kész volt élete odaadásával is megpecsételni mindazt, amit Írásaival, beszédeivel, életével hirdetett. Húsz János egy kicsiny csehországi faluban, Huszinecben született. Születése ideje bizonytalan. Valószínűleg 1369-ben látta meg Isten napvilágát. Szegény sorsú családból származott. Ő maga elmondja, hogy sokat nélkülözött s részben a nélkülözéstől való félelem vitte a tudományos pályára. Prágában tanult. Akkoriban a prágai egyetem nagyon kiváló főiskola volt. A németek, csehek egyformán sokan látogatták. A fiatal Húsz csakhamar baccalaureus, majd 1396-ban magister lesz. 1402-ben ő az egyetem rektora. Már ebben az időben sokat foglalkozik Wiklef irataival. Olvasgatja azokat az erőteljes könyveket, melyekben ez a kiváló, bátor lelkű férfi tiltakozott az egyház visszaélései ellen. Itt is minden lapon azt a komoly intelmet olvashatta: az egyház csak akkor teljesítheti Istentől nyert magasztos hivatását, az egyes ember is csak akkor közeledhetik a számára elkészített örök üdvösséghez, ha minden emberi tévelygést elhagy s visszatér a Krisztus hamisítatlan tanításaihoz. Húsz János az intelmet megfogadta s a Szentírást szorgalmasan olvasta. Csakhamar arra is alkalma nyílt, hogy a Szentírás igazságait hirdesse. 1405-ben megbízták, hogy az u. n. Bethlehem-kápolnában ő hirdesse Isten igéjét. A nép csakhamar megkedvelte Húsz prédikációt. Talán megérezte az igazság örökkévaló kenyere után éhező ember-lélek, hogy itt nem emberi bölcseséggel, hanem Isten soha el nem múló beszédeivel táplálják. Húsz mindig jobban és jobban belemélyedett az egyházi visszaélések tárgyalásába. Kíméletlen szavakkal ostorozta a papok életmódját, az egyházban lábra kapó önzést, erkölcstelenséget. Ekkortáj- ban egy kis iratával is a nyilvánosság elé lépett. Bátran kimondja, hogy az igazi keresztyénnek nincsen szüksége jelekre és csodákra, hanem mindenki tartsa magát a Szentíráshoz. A tömegnek tetszett a bátor hang, a hivatalos egyház sem emelt Húsz működése ellen kifogást, mert a cseh érsek szerette és pártfogolta. Csakhamar azonban minden megváltozott. Húsz János elveszítette az érsek pártfogását. Ettől fogva minduntalan kellemetlensége támadt az egyházi felsőbbséggel, persze azért, mert az érsek ennek megfelelően tájékoztatta őket. Azt jelentette a pápai udvarnak, hogy a Csehországban fellépett sokféle zavargás azért van, mert a
