Harangszó, 1915-1916

1915-08-15 / 5. szám

34.

HARANGSZÓ.

1915. augusztus 15

csak a régi gyarló emberek vagyunk. Ha egynémely szokásunkat el is hagytuk (mert kellett), egyetmásról le is mondtunk (mert kellett), azért mi mégis csak gyarló, tökéletlen emberek vagyunk. Ezzel a bevallással tartozunk az igazságért önmagunknak, embertársainknak és Istenünknek. Talán azok, akik a szenvedés iskoláját kijárták étlenségben, szomjúságban, álmatlanságban és túlerőltetésben, akik nap nap után, hét-hét után, hónap hónap után a halál közelségét tapasztalták előkészületben — bármely pillanatban — a túlvilágra, talán azok nagyobb átalakulással fognak hazatérni közénk. És mi csodálkozni fogunk az ő átalakulásukon és keveselni fogjuk a mi megjobbulásunkat. Ne is veszítsük el soha lelki szegénységünk eleven tudatát, mert hisz tudjuk, hogy boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa. A keresztyén lélek mindig bűntudatos, alázatos, leboruló lélek. Enélkül farizeusság volna a mi hitünk. Gőgösnek lenni, emberekben bízni és keresztyénnek lenni nem lehet. Itt meg kell állanunk és szigorú önvizsgálódást tartanunk, Ne hagyjuk későre keresztyén voltunk megállapítását. Becsületességünk követeli tőlünk, hogy tudjuk, kik vagyunk. Keresztyének ? De tényleg azok vagyunk-e ? Ugyanazon indulat van-e bennünk, mely volt az Úr Jézus Krisztusban ? Ne engedjük el magunknak a feleletet holnapra. Felelnünk kell ma. Minő különbséget teszünk a kér. egyházra nézve ? Erre a konfirmációnkban így feleltünk: „Megkülönböztetjük a látható és a láthatatlan egyházat. A látható egyház mindazoknak társasága, kik a Krisztusra megkereszteltettek. A láthatatlan egyházhoz (szentek egyes- sége) csak azok tartoznak, akik a Krisztusban igazán hisznek és őt követik.“ Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak (Máté 20. 16.) Nem mindenki, aki ezt mondja nekem: Uram ! Uram I megyen be a mennyországba, hanem aki cselekszi az én mennyei atyámnak akaratját. (Máté 7, 21.)

Ég és földnyi különbség van névleges és tényleges vallásosság között. A mienk milyen ? Tudom-e azt mondani lelki alázattal: Uram elvetted férjemet, fiamat, apámat, testvéremet oldalam mellől s a veszedelmek mezejére küldted. Belenyugszom fájó szívvel, mert tudom, hogy ez a te akaratod. Ha nem nyugodnék bele, nem cselekedném az én mennyei

Atyámnak akaratát. Milyen volna akkor vallásosságom ? Névleges vallásosság, melynek nincs életereje, hisz csak szóból áll, röpke felsóhajtásokból : Uram! Uram! de közbe a szív nem érezné, hogy ahol Úr van, ott engedelmeskedni tartozunk. Uram, Istenem I ilyen múló felsóhajtások, ha közben szív nem érez és nem gondol semmit, nem vezetnek üdvösségre, ez nem vallásosság. A vallásosság tett, cselekedet, vagy még jobban kifejezve: a vallásosság tény. Az ember bensejének ténye. Istennel való állandó összekapcsolódása az egész életen keresztül. Ha tehát tényleg vallásosnak érzem magamat, tovább vizsgálom hitem erejét a világháború próbakövénél: Uram el veheted kedvesem életét a veszedelmek mezején. Ezt jól tudom. Hazajöhet, de ott is maradhat. Mindkettőt a te kezedből akarom elfogadni. A jót is, rosszat is. Akármelyiket teszed meg velem, tudni fogom, hogy valahogy a te kifürkészhetetlen akaratod. És nekem a te akaratodat cselekednem kell Uram I Nem írom elő neked követeléseimet, mert az én szerepem Urammal szemben nem parancsolni, hanem engedelmeskedni. Várom, hogy mit teszel, mit parancsolsz, és én követlek engedelmességben. így lesz igaz, így lesz nemcsak szó az én alázatos megszólításom : Uram! szólj Uram, hallja a te szolgád!

Mi itthonmaradottak, kik a Szentlélek nagy átalakító munkáját várjuk szívünkben, jobbat nem kívánhatunk magunknak emlékül a megpróbáltatásból, mint azt, hogy névleges vallásosság helyett tényleges vallásosság verjen mélyen gyökeret szívünkben, úgy lesz a vallás életté bennünk, élet Istenben az Úr Jézus Krisztus által.

A hálás tyukocska.

Elbeszélés. Irta : Csite Károly.

Cser Andrásné reggel még három kotlóalja apró csikét, azaz harminckét kis jószágot eresztett ki a kamarából az udvarra s alkonyaira már két kotló hiába hivta esdő kot- togással kis fiait és a harmadik kotló után is csak egy kis pilledező, beteg, kendermagos csirke lépkedett lekonyult fejjel. A többi apróság elhullt a kertben valami uj fajta csirkevésztől.

— Teremtő Atyám, ilyent még nem értem I Mindenféle lábas jószágra j uj és uj veszély jön. Pusztult eddig

is az embernek a szarvasmarhája, sertése s most aztán elpusztul még a majorság is. De miért jött be ez az egy kis beteg csirke is az embert bosszantani I Dejszen agyon csapom a szerencsétlent! — indulatoskodott Cserné asszony a pitvara előtt s ütésre emelte a kezeügyébe eső kapát.

— Ne, ne bántsa, galambom I Adja inkább nekem szegényt 1 — kapta fel előle a földről a kis kendermagos jószágot Éva néni, a falu szegény, öreg napszámosnője.

— Vigye Isten szent nevében, Éva néni! De annyit mondhatok, nem fog ez soha kigyelmednek tojással szolgálni. Reggelre kelve kimúlva találja, elmegy ez is a többi harmincegy után, — mondta Cserné asszony.- — Köszönöm, nagyon köszönöm, leiköm szomszéd asszony. Tán megsegít vele a jó isten! — mondta Éva néni boldogan. S elvitte a kis beteg állatot a zsellérviskó lakására, melyet bérben birt Benkő István egész telkes gazdától.

A kis beteg jószágot begöngyölte ecettel vegyitett vizes ruhába, szájába is vízzel higitott ecetet cseppentett s ime reggelre kelve, nem hogy elpusztult volna a kis csirke, ellenben teljesen felfrissült. Nem látszott már semmi baja. Vígan csipegette Éva néni tenyeréből a szép sárga köles szemeket.

Készült aztán az öreg néni a mezőre napszámba kapálni. Pár percig töprengett, hogy mit csináljon az egyetlen kis állatkájával ? Otthon nem hagyhatja, mert késő este tér haza. Ki gondoskodna addig róla ? Erre a kopott füles kosarába tette a kis állatot s elvitte magával a mezőre.

Kukorica ültetést kapálgatott Éva néni s a kis csirkéje folyton melette csipegetőzött. Soha el ment mellőle. Minden kapavágáskor uj és uj neki való ízletes falatok kerültek elő a földből.

Éva néninek igen kellett vigyázni, • hogy véletlenségből agyon ne üsse kapájával a kis csirkéjét, mely a dús lakomától napról-napra rohamosan növekedett. Másfél hét múltán már nem is kosárban vitte ki a mezőre, hanem a gyermekek legnagyobb bámulatára, örömére, követte gazdasz- szonyát, mint holmi kis kutya. El is nevezték a faluban a kis kendermagos jércét Éva néni Bodrijának.

A hosszú őszön és télen át, szép tyukocskává fejlődött Éva néni kétlábú Bodrija. S amint a tündöklő fénysugaras tavasz uj pompás ru