Harangszó, 1915-1916

1916-03-05 / 34. szám

268. HARANGSZÓ. 1916. március 5. Egy reggel három orvos lép a kór­terembe. Végig mennek az ágyak közt s megállnak Szabó János ágya előtt. Hosszasan vizsgálják, közben csöndesen beszélnek. Szemükről, ar­cukról komoly veszedelem közeledtét olvassa le Szabó János kutató te­kintete. — Bizony itt semmise használ, — édes barátom, — mondja az arany- galléru orvos, a jobb lábát térdben le kell vágni. Mintha taglóval ütötték volna fejbe. Tágra nyílt szeme előtt tüzes karikák őrülten száguldó útjára rohan minden ágy és bútordarab. Egymást kergetve forognak az orvosok és sebesültek s az őrült hajszában, zúg, ropog, csat­tog minden, olyan rettenetes hangza­varban, hogy majd a lelke hasad belé. Utánna egyszerre halotti csend borul rá, mintha jeges zuhanyt önte­nének rá. Érzi, hogy fut ki arcából minden csepp vér, talán még a szive is elsápad, olyan vértelenre halványo­dik. Homlokát kiveri a hideg verejték. Nem tud szólni, csak néz tágra nyi­tott szemmel, hosszan mereven. Az orvos megszánja, vállára teszi kezét. — Mindent megpróbáltam, de hiába. Csak ez a műtét mentheti meg. így egészen biztosan belepusztul, mig ha levesszük a lábát, megmentjük az életét. Nincs mit gondolkodni 1 Az élet többet ér, mint a láb. Élet nél­kül a láb sem ér semmit, de láb nél­kül is sokat ér az élet. Végre is, maga még fiatal, erős, szép szál em­ber, talál foglalkozást, lesz biztos ke­nyere, akad szép kis felesége... Szabó János csak néz mereven. Hallja a szavak döngését, de talán nem is érti az értelmüket. Csak mi­kor a feleséget emlegeti, csak akkor torzítja el arcát a benső fájdalom, félreforditja fejét s úgy látja, mintha a nagy kályha mögött Andrásfalva fákkal szegett széles utcája kanya­rogna. Ott van Hajnal Ferenc, amott Balázs Péter háza, ott meg a düle- dező vityilló mellett büszkén húzó­dik a kőlábra épített zöld kerités s hivalkodva virít rajt a piros tulipán. A vityilló felől a magas ház felé ép­pen most baktat egy szegény, féllábu vitéz. Könyöklőn nézeget az ablaknál egy viruló, fiatal lány, s mikor oda­érkezik a féllábu s fedetlen fővel megáll, hatost dob a kalapjába. Ha­tost kap, nem is szivet. Könyörado- mánnyal rázzák le, és nem fűzi kar­jába a karját s nem mondja szerel­mes biztatással: — gyere, menjünk együtt I... Senkise tudja, mi törlénik a kályha mögött elrejtett faluban s Szabó Já­nos lelke mélyén. Hiszen olyan sok dolog van, mit csak a vérző szivü ember lát, s csak az vesz észre, aki megtépett lelkén keresztül néz bele a rettenetes, sivár semmiségbe. Az or­vos csöndesen biztatja: —... éppen olyan boldog lesz, mint annak előtte. Hanem határoznia kell, mert minden magától függ. Joga van azt mondani: nem egyezem bele. De hát miért mondaná ki saját maga lelett a halálos Ítéletet ?. . . A kályha mögött változik a jelenés. Az ötödik akácfánál megy a féllábu, mikor éles sikoltás a nevét kiáltja. Hirtelen megfordul. Csapódik a rácsos­ajtó s pihegve fut valaki, ruhája fehér, akár az angyaloké. .. János, János!... Végigsimitja homlokát. Semmi, álom volt csak. Az orvos az ágyszé­len ül, úgy folytatja (jaj, mit is mon­dott ezelőtt?): — úgy-e nehezen tud határozni?... Hát várjunk holnapig, gondolja addig meg. De el ne felejtse, hogy kettő között választhat: láb vagy élet. Az óramutató lassan cammog, mint a halálra fáradt vándor. Mikor egyik percről átugrik a másikra, min­dig meg-megremeg, ha nem vigyázna igen nagyon, talán egyszer vissza felé ugorna. Finoman csipkézett, arany sárga kerekei nem engedik, folyton előre hajtják. Hanem az ő lelkében úgy látszik minden meghalt. Nem tud gondolkodni, a nagy kábultságon kívül semmitsem érez. Szárnyon száll a szomorú hir. Egymás után jönnek, vigasztalgatják, biztatják. De ő nem is tudja, ki ül mellette s mit beszél. Délelőtt levelet hoz a posta. Ilonka írja, hogy az édesanyja már jobban van. „Az éjszakák miatt se aggódjék, édes Jánosom. Éjjel is mellette va­gyok s mellette maradok mind addig, mig újra meg nem erősödik. Sokat- sokat emlegetjük s még többet gon­dolunk magára. Szabó nénivel leg- szivesebben odarepülnénk magához, hogy láthatnánk. Ez azonban most egészen lehetetlen. Meg kell eléged­nünk azzal, hogy mindennapi imád­ságunkban kérünk magának, édes Jánosom, mielőbbi gyógyulást és bol­dog hazajövetelt.“ A szavak úgy hullnak lelkére, mint földgöröngy a sirüregbe eresztett ko­porsóra. Annál jobban vérez, minél melegebb. Annál sötétebb éjszakába taszit, minél ragyogóbb boldogság kapuját tárja fel. Érintetlenül viszik ki az ételt. Ha egy-egy szót kimond, szinte megijed saját hangjától, olyan idegenül, szín­telenül hallja saját szavát. Szürkü­letbe hajlik a téli délután. Az utcáról felhangzik a dolguk után rohanó em­berek lármája, kocsik dübörgése, vil­lamosok csöngetése. Valahonnan messziről énekszó hallatszik, talán a mosogató lányok énekelnek. Egyszerre Tóth Ferkó komoly arcát látja, amint felemelt kézzel mondja: — lehajol még hozzád az Isten keze, biztosan lehajol 1... Eleinte keserű nevetésre torzul arca, de azután csöndesen át­nyúl s az éjjeli szekrényről felveszi a kopott kis bibliát. Erőlteti a szemét, de az alkonyali szürkeség elnyeli a betűket: Elejti a könyvet, azután gé­piesen mondogatja a bibliai veiseket. „Boldog ember az, aki kisértetet szen­ved . .. “ Háromszor is elmondja : „minekutánna megpróbáltatik, elveszi az élet koronáját.“ Hogy is van. mit is jelent ez a szó ? Élet-koronát kap a szenvedő, ha hű marad Istenhez. De ki marad hű a nagy megpróbál­tatásban ? „Szenved-e valaki ti köz­ietek ? imádkozzék“, mondja tovább az irás szavát. Összekulcsolja kezét s el kezd imádkozni. Egész lelkét beleönti könyörgésébe, úgy ostromolja az eget. Ne hagyj el istenem, adj erőt, ne hagyj el I Mutasd meg az utat, amin járnom kell!... Imádkozás közben elcsöndesedik lelke. Mintha világosság hullna a ret­tenetes sötétségre. Úgy érzi: megta­lálja a helyes gondolatot. Nemi sza­bad elvetnie azt az életet, amit Isten megőrizett. Megmenti, megtartja, ha mindjárt levágják is a lábát. Szerel­méről lemond, nem fogad el Ilonkától áldozatot. Ha még olyan rettenetes is ez a gondolat, meg kell tennie, mert ez a helyes dolog. Majd elköl­tözik Andrásfalváról, magával viszi az édesanyját s uj életet kezd. Az államtól kap valami nyugdíj félét, vesz rajt egy kis házat, egy kis telket, majd eldolgozgat azon, az anyja meg virágot ültet. Nem, ezt nem lehet I Hogyan járna féllábbal a süppedő szántáson ? Valami csöndes kenyér­kereső munkát kell keresnie I Majd csak akad valami állás. Igen, igy lesz 1 Nem fél a küzdelemtől, a jó Isten majd megsegíti! Mikor késő este az ápolónő csön­desen odalépett ágyához, Szabó János csöndesen aludt. Reggel a főorvos kérdőleg megáll az ágy fejénél. — Na, édes barátom, mit határo­zott?

Next

/
Thumbnails
Contents