Harangszó, 1915-1916
1916-02-13 / 31. szám
244. HARANGSZÚ. 1916. február 13. támadóké, egy riadt kiáltás a megtámadottak részéről s a következő pillanatban már pattog a puska, észbe kapott a muszka. Most már késő 1 Még egy-két másodperc s már a fö- dözék tetején veri puskatussal agyba- főbe a megrémült muszkát az öreg népfölkelő. Mire a nap feljön, a magaslat a mienk. Hát az öreg? Csak nem történt valami baja? — kérdik. Ez az első szavuk a rettentő viadal után. Ott áll köztük, bár megsebesülve, sugárzó arccal. — Jól csináltátok fiuk I S ez a három szó boldoggá teszi abban a pillanatban valamennyit. Egy se legyen árva! (1916.) Kik elmentek harcba, de vissza nem jönnek, Kikért itthon folynak a keserű könnyek. Legyen mindegyiknek síri álma, Nemzetétől százszor, ezerszer is áldva! Kiket itthon hagytak, síró özvegyüknek, Kik a legdrágábbat adták nemzetüknek, — Bár az ő fejüknek lehullt koronája — Ne legyen a házuk nyomornak tanyája 1 Kiket itthon hagytak, — kicsinyek és nagyok Egy se járjon köztük, mint aki elhagyott 1 Legyen mind a nemzet hű keblére zárva: Ne érezze egyse, hogy ö mostan árva 1 Ez csak adósságunk a dicsőkkel szemben. Kiket a halál ért hősi küzdelemben, Kikért itthon folynak a keserű könnyek, Kik elmentek harcba, de vissza nem jönnek Vándor. A láthatatlan kéz. Elbeszélés. Irta : Kapi Béla. Tizennegyedik fejezet. A felemelt kéz. Folyt. 30. Egy reggel a tábori lelkészt látják a kapitány úrtól kijönni. Elképzelni se tudják, honnan, mikor jött, de itt van. Bizonyosan az éjszaka leple alatt lopódzott utánuk. Kevéssel utóbb gyülekezőt parancsolnak az evangélikusoknak és reformátusoknak. Alighogy csoportosulnak, megint más parancs jön: az egész legénység gyülekezzék a tisztáson. — Készül valami, — mondogatják az emberek, kétszer volt ilyen közös tábori istentisztelet, akkor a katholi- kus pap prédikált és mindegyik után nagy ütközet következett. A tisztás az erdő és hegy karéjában húzódik, a fedezéki állások mögött. Két oldalt lapos erdő szegélyezi, mögötte magasra ugró hegy védi gyönyörű fenyőfákkal. A tisztást fehér gyalogút szeli ketté, biztosan valamelyik galíciai faluba vezet. Közepén három vén hársfa lógatja ágait, közöttük térdeplővel ellátott Krisztuskereszt áll, melyet az idő, vagy valami eltévedt srapnell félrebillentett. Az emberek a kereszt-árkon egyenként futnak végig, csak az erdőben buknak ki a föld mélyéből. Mintha láthatatlan, rejtett ember-kaptár ontaná. megnépesedik a csöndes erdő s fák és bokrok közül halk morajlással hullámzik elő a hazáért küzdő honvédek serege. A tisztek a Krisztus-kereszt mellett csoportosulnak, a legénység a szemközti nagy üres tisztáson helyezkedik el. Különös alkonyati hangulat úszik a letarolt mező felett, erőtlen, bágvadt napsugár bearanyozza az elszintelenedett falombot. Egy hang nem sok, annyi se hangzik, nem történik semmise, mégis fátyolos érzés ereszkedik a lelkekre s egy-egy kéz lassan, észrevétlen felemelkedik a szem szögietjéhez. Valahonnan messziről tompa dörrenés hallatszik. A muszkák harangoznak az istentisztelethez. A fejről hirtelen lerepülnek a sapkák. A tiszt urak csoportjánál kezdik, azután lassan átcsap a legénység soraira, úgy száll egyforma ütemben, a szív érzését magával sodorva a magyarok imádsága. Mindig szép ez az ének 1 Hevesebben ver a szív odahaza, mikor nagy események évfordulóján megcsendül az ajkakon. Hanem most és itt egészen más. Küzdelmes hónapok szenvedésének emléke ujul meg lelkűkben. Nagy időket éreznek maguk előtt, tenger megpróbáltatást, égető sebet, talán a halált, a soha vissza nem térést. És mindent a hazáért, a nemzetért! Itt a gránátszántotta mezőn, a sirhal- mokkal szegett erdő-szélen, a lőporfüstös levegőben mégis csak egészen másként hangzik a nemzet imádsága. A szónak is más lelke ébred, a megszokott mondatokból is más érzés melege sugárzik mikor a szív mélyéről felszáll a régi ének: Isten, áldd meg a magyart 1... A lelkész fellép a kereszt előtti padkára. TestvérekI Honvédek! Mikor az éjszakai csillagtalan sötétségben, úttalan utakon, hegyeken- erdőkön keresztül közétek jöttem, hogy fegyvereitek kipróbált erősségéhez a lélek erősségét hozzam, egy- szercsak a mennyboltozat északi részén hatalmas tüzoszlop csapott fel. Micsoda az ? Hamuba temetkező, felperzselt város szórta szikrákkal tele az eget, avagy ásító ágyú torok fény villanása volt? Felrobbant töltényládák fújtak tüzes lángot az éjszaka fekete palástjára, avagy felhők között szálló repülőgépek szórtak tüzes esőt az éjszakai csöndességben virrasztó táborokra ? Nem tudom, nem kerestem. Hanem amint a fák közén át oda néztem, úgy láttam, mintha a tüzes fényoszlop egy hatalmas fölemelt kart rajzolna az égboltozatra, szinte láttam a kinyújtott ujjat, amint intve megmozdul és komoly haraggal megfenyíti a vérben gázoló földet. Lelkem megrendült. És ekkc • úgy éreztem: hangra kap az alvó erdő, s megmozdul köröttem a sok néma fa. Megszólal lábam alatt a futó fagyökér s a bozót tövében felsír a haldokló, száraz avar. Nagy zúgással megtelik az erdő s mindenhonnan a próféta szava zeng: r Uram, magas a te kezed, nem látják ugyan, de majd meglátják és megszégyenülnek és tűz emészti meg ellenségeidet. “ (Ezs. 26.11.) És most azért álltam elétek, hogy megkérdezzem: vitéz Testvéreim, látjátok-e ti is ezt a magasra emelt Isten kezet ? Szabadulást hozott. Sokszor lehajolt hozzátok. Rettenetes képek gyötörtek. Halotti mezőkön járt lábatok. Jobbról, balról süvített a golyó, zúgott a gránát, bömbölt az ágyú. Közöttetek járt óriás, éles kaszájával a halál és vágta nagy széles ívben az embervesztő-rendet. Bizonyságul hívlak : ki tartott meg titeket ? Földre omlottak baj társaitok, kezük elejtette a fegyvert. Megtelt a föld jajgatással, halál hörgéssel. „Elesnek mellőled ezeren és jobb kezed felől tizezeren, — mondja az irás — hozzád nem is közelit.“ (91. zsolt. 1.) Ti megálltatok és tovább harcoltatok. Kicsoda tartott meg ? Abban a rettenetes kavarodásban, ezer halál között nem láttátok-e, hogy egy hatalmas erős kéz alányult, s kegyelmének palástjával beborított ? Az Isten keze I... Harc után, mikor hazatértetek, a zsoltáros költő énekét mondogatta ajkatok : „nem szabadul meg a király nagy sereggel; a hős sem menekül meg nagy erejével. Megcsal a ló a szabadításban. nagy erejével sem ment meg. Ámde az Úr szemmel tartja az őt félőket, az ő kegyelmében bízókat, hogy kimentse lelkűket a halálból.“ (33. zsolt. 16—19.) Kimentett a halálból. Megoltalmazott a veszedelemtől. Kicsoda, kicsoda ?
