Harangszó, 1915-1916
1916-02-06 / 30. szám
236. HARANGSZŐ. 1916. február 6. lágának, azután csöndesen belelépett Tóth Ferkó örökébe. Kinyitotta a kis bibliát s találomra az egyik ceru- cával meghuzogatott oldalon elkezdte fennhangon olvasni: „Mit mond tehát? Az ige te melletted, a te szádban és a te szívedben vagyon. Ez pedig a hitnek ama beszéde, amelyet mi prédikálunk. Tudniillik, hogyha vallást teszesz a te száddal az tír Jézusról, és hien- ded a te szívedben, hogy az Isten őtet feltámasztotta a halálból, meg- tartatol. Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre. Mert azt mondja az írás: valaki hiszen ő benne, meg nem szégyenül. Mert valaki segítségül hívja az Úrnak nevét, megtartatik. Mimódon hívják azért segítségül azt, akiben nem hiendenek ? és mi módon hisznek abban, aki felől nem hallandanak ? mi módon hallanának pedig prédikáló nélkül ?.. . “ (Róm 10, 8-15.) — Ne annyit, — szól közbe hátulról egy csöndes hang, — ki tudná mind azt megtartani. — Na, ezt csak megérthetted, — feleli a másik. Hát csak éppen az van mondva, hogy az tír szent igéjének nemcsak az ember zsebében kell lennie, mert hát az éppen semmit sem használ, hanem a szívében. Enél- kül hát semmi sincs. — Úgy is van, — helyesel közbe a harmadik, — fundámentom nélkül nincsen is ház. Mi is összedülünk, ha a felséges jó Isten lelkűnkbe nem adja örökkévaló szent reguláját. Megint az első szól. — Hanem rólad is szó vagyon benne, János. Mivelhogy azt olvastad: „mi módon hallanánk prédikáló nélkül 1... “ Folytatjuk. R magyar katona. Csupaszon áll már minden babérerdő, letaroltak majd minden borostyánt a magyar katonák. Véreink, derék vitézeink, kikről a rege szól, a nóta sír. Valahányszor magyar katonát látunk, könnybelábbad a szemünk. A büszkeségtől, meg a szomorúságtól. Mert büszkék vagyunk, ha megvillanik a bajonettjük és sírunk, ha hirt hoz róla a posta, hogy a jó Kovács Jánosok, Balogh Istvánok, Varga Mihályok ott maradnak valahol az orosz vagy olasz föld sziklahasadásában. Mert hát elmennek sokan és visszajönnek kevesen.. . így volt és igy lesz mindig, ha a magyar megfogja a kardot, akár másokért, akár magáért... Őrmester úr Lakos még megvan, még büszke históriát mondhat róla a fáma. Az ő története nem egy ember története, hanem a magyar katonáé. Azé, akit úgy ismerünk, hogy csöndes, halk szavú, engedelmes, de ha egyszer megcsapja az indulat, akkor tüzbe gyullad a szeme és jaj annak, aki eléje kerül... Lakos György a 37. gyalogosezred póttartalékosa volt, amikor kitört a háború. Békességes ember, aki nem bántott senkit. Elment, amikor hívták s már az első csatákban megmutatta, hogy izig-vérig katona. Ott volt a regimenttel a rohatini csatában s végigharcolta a hadjáratot, amíg szeptember 8-án (még 1914 ben) meg nem sebesült Komarnó mellett. De nem volt maradása a kórházban. Alig hogy behegedt a sebe, útnak indult egyedül, hogy megkeresse az ezredét. De nem találta meg, tehát odacsatlakozott a 4 ik honvédgyalogezredhez s ennek a sorában harcolt. A Sambor és Liskó közötti küzdelmekben október 17-én újra megsebesült. De már január elején újra ezredénél van a harcvonalban, miközben őrmesterré lépett elő. Csakhamar újra vitézi próbát tett. Az oroszok védelmi vonaluk előtt mintegy 300 lépésnyire beásták magukat. Egyik este a behozott foglyok elmondták, hogy az oroszok már nagyon belefáradtak a harcba s csak alkalomra várnak, hogy megadhassák magukat. Másnap az ellenség oldalán feltűnő nyugalom volt. Nem tüzeltek s úgy látszott, ünnepet ülnek. Az alkalom csábító volt. Lakos őrmester szalonnával, cigarettával és más csábító jóval megrakodva egészen egyedül, teljes fegyverzetben s a legnagyobb lelki nyugalommal az ellenséges állásba ment, elosztotta a sok jót s rábeszélte a muszkákat, hogy jöjjenek át hozzánk. Az orosz altisztek miatt azonban nem nagy hajlandóságot mutattak a meghívás elfogadására. Sőt felszólították Lakost, hogy adja meg magát. De határozott és merész viselkedése annyira hatott rájuk, hogy végül is harc nélkül tiz fogollyal tért vissza állásunkba. A mieink egy ideig lesték, hogy a tiz első orosz után nem jön-e több. De nem mozdultak. Erre Lakos őrmester megint átsétált az ellenséges állásba s megint egy kis csoport fogollyal jött vissza. Ezt az utat a nap folyamán néhányszor megismételte, úgy hogy este 120 foglyot lehetett hátra küldenünk, akiket mind maga Lakos ejtett. De a vitéz altiszt a harc tüzében volt a legkeményebb, Január 25 én este az oroszok a 37-esek állásait Felsőhines-nél megtámadták s a völgyből kitörve az ezred oldalába és hátába nyomultak. Égy osztaguk már elérte állásainkat, midőn Lakos hamar összeszedte a hozzá legközelebb álló hat emberét s ezekkel fergeteg módjára rácsapott az oroszokra. Puskatussal és szuronynyal verik a magyarok a megriadt muszkát. Aki nem hullott el, megszaladt. Lakos őrmester kis csapata pedig pusztító tüzet zúdít a hátrá- lókra. Az ellenség még egy rohamot intézett a veszedelmes pont ellen. De Lakos akkor se engedett, mikor az oroszok két gépfegyvert állítottak fel ellene. Puskával és szuronnyal védte a fenyegetett állást és így oltalmazta ezredének oldalát és hátát. Az arany vitézségi éremmel tüntették ki. Látjátok, ilyen a magyar katona! Reményséjj.*) Irta: Mátisz József. Reménység, reménység, de sokszor megcsaltál I... sóhajt fel bánatos panaszban Bánatos Mihály, midőn biztató reménysége ismét hajótörést szenvedett sokat hánykolódó elta tengerének viharában. Hiába az ember csak tartja magát reménységgel, pedig rendszerint úgy van, hogy minél erősebben bízik, annál nagyobbat csalódik. — De édesapám, szólt most közbe húsz huszonegy évesnek látszó fia, külső gondolatra úgy látszik, hogy igazat mondott. De ne haragudjék, ha én meg azt mondom, hogy nagy méltatlanságot cselekszünk az Úrral szemben, ha azt szentül el is hisszük. Igaz, hogy számtalanszor cserben hagyta már azon reménysége, melyre földi jólétét és boldogságát építette, * A fiókunkban levő kézirat csomóból előkerestük Mátisz Józsefndk a Reménységről szoló kis párbeszédét. Komoly, igaz tartalma megérdemli a közlést. De azonkívül is szívesen mutatjuk be olvasóinknak, mert egyszerű beledi gazdaember irta, kinek szíve, feje sokkal jobban bírta a felemelő, szép gondolatokat mint keze a könnyű irótoll vezetését. Kegyeletes dolgot is cselekszünk ezzel a közléssel, mert szegény Mátisz József barátunk, kitől több közlemény megjelent már a Harangszóban, hazája szolgálatában hősi halált halt. Mikor olvassuk ennek a nemesen érző embernek igazi elmélyülésre valló írását, gondoljunk kegyelettel arra, hogy imár annál a jó Istennél várja kegyelemből az örökéletet, kit életében keresni soha meg nem szűnt.
