Harangszó, 1915-1916
1916-01-16 / 27. szám
212. HARANGSZÓ. 1916. január 16. uralkodott. Itt megálltunk. A hajón nem mozgott semmiféle gép, de azért a vihar bömbölése csaknem olyan erősen hallatszott, mint odafönn. A víz még jobban vezeti a hangot, mint a levegő. Csak úgy tudtunk szót váltani, ha egymás füléhez hajoltunk. Annál kevesebbet kaptunk a világosságból. Húsz méter mélységben még kellemes félhomály szűrődött be a periszkopón, amely zöld kört rajzolt az asztalra; 40 méteren már alig láttunk egy kis világos foltot, hatvan méternél pedig teljes koromsötétség vett körül bennünket. A déli nap fénye valahogy lejut ebbe a mélységbe is, de estefelé már semmit sem lehet belőle észrevenni. Néhány óráig maradtunk így mozdulatlanul. A vihar ereje azonban nem csökkent, sőt talán még növekedett. Nagyon kezdtük nélkülözni a szabad levegőt. Egész napi benn tartózkodás után még az éjjelt is víz alatt tölteni s utána esetleg még egy nappalt: sok volt. Nehezülni kezdett a lélekzésünk. Elhatároztuk tehát, hogy hazatérünk, bár akkumulátorainkban volt még vagy 30 órára való villamos áram. Ebben a mélységben azonban nagyon kell vigyázni az előrejutással. Ezernyi titkos szikla leshet ránk a mélyben s mi csakis a készülékeinkre vagyunk bízva. Egy kis tévedés az irányban s az angol partok sziklazátonyai között találhatjuk magunkat. Először tehát pontosan meg kellett határoznunk naszádunk helyét. Ez a kronométer, iránytű és a sebesség- mérő segítségével történik. Külön figyelmet érdemel a búvárhajó iránytűje. A teljesen zárt vashajóban a mágnestű tökéletesen érzéketlen a föld mágnessége iránt. Állandóan a hajó egyik pontja felé mutat. Mágnestű helyett tehát igen finom tengelyeken gyorsan forgó pörgettyűt használunk, amit villamosáram tart mozgásban. A pörgettyű tengelye állandóan azt az irányt mutatja, amelyre otthon beállították. Finom fölfüggesztése lehetővé teszi, hogy a hajó bárminő mozgása esetén is megtarthassa saját irányát. Ez az eszköz most egyetlen kalauzunk a sötét, titokzatos mélységben. Elindulunk a néma mutató nyomán hazafelé. Levegőt fujtatunk a sülyesztő kamrákba s fölemelkedünk 30 méterig, ahol még bírja a hajónk a hullámok lökéseit. Figyelem a viznyo- másmérőt, amely a tenger üzenetét hozza. A mutató folytonos apró ingadozása jelzi, hogy a vihar erősen mozgatja fölöttünk a víztömeget. A mutató lassan előre mozog. A vízszintes kormánnyal kell állandóan ellensúlyozni. Megindítjuk a kompresszort s még egy kamrából kifuj- tatjuk a vizet. A kiszorított viz könnyített hajónkon ; most már megállapodik a nyomás három atmoszférán. Az idő végtelenre nyúlik. Sohá- sem jutunk már talán a viz fölé ? Egyszer csak halványan derengeni kezd a periszkóp csöve. Reggel van odafönn. A kronométer hat órát mutat. Hátrahagytunk éjfél óta 160 kilométert. Lassan haladunk. De még mindig nem merülhetünk föl, mert a vihar változatlanul dörög. Végre dél felé alább hagyott az ordítás. Fölmerülünk. Előbb óvatosan körülnézünk a periszkóppal. A tenger még mindig erősen hullámzik, de már nem fenyeget veszedelemmel. Sehol semmit sem látunk. Tehát fölemelkndhetünk. Alig bukkan föl hajónk a vízből, pölpattantjuk az ajtót s duzzadó mellel szívjuk magunkba a sós, hűvös tengeri levegőt. A hullám ugyan minduntalan átcsap a keskeny födélzeten, úgyhogy néhány perc alatt csuromvizesek lettünk, de ez most nem baj. A levegő és a rég látott fényes napsugár mindenért kárpótol. Teleszivatjuk a hajót friss levegővel, aztán tovább indulunk hazafelé. A veszedelmes területet elhagytuk, így hát a viz színén maradhatunk. Megindítjuk a Diesel-motorokat és most már a szalonhajók sebességével siklunk tova. Estére föltűnik kikötőnk. Még egy félórai ut a viz alatt s benn vagyunk a biztos révben, óvatosan befarolunk a dokkba, ahol már hozzáértő kezek várják a naszádot; egy-két perc múlva szilárdan áll s mi kilépünk a hurrázó, éljenző és gratuláló bajtársak közé. A láthatatlan kéz. Elbeszélés. Irta : Kapi Béla. Tizenkettedik fejezet. Fölfelé nehéz az út. Folyt. 26. Különösen Szabó Jénosék zavarták Farkas Gergely lelke nyugalmát. Százszor, ezerszer is megátkozta azt a pillanatnyi gyöngeségét, midőn Ilonka kezét odaígérte Szabó Jánosnak. Eh! ki tudja haza jön-e egyáltalában, mondogatja magában. De azután hirtelen odaszalad ajkára az a rettenetes gondolat, — mintha csak fagyos fu- valom szállná be a szelencefás, tulipános kis kertet: — és ha hazajön ?.., Mi lesz akkor ? Most is csöndesen ül az udvar felüii kis szoba ablakmélyedésében s némán kimered az alkonyati szürkeségbe A gyűlölt szomszéd csapott tetejű vittyilója mellől álmosan bólint- gat a vén hárs s a galagonya-bokrok közül nesztelen léptekkel messze idő elkoptatott emlékei surrannak elő. Saját magát látja karcsú fiatalságában, amint settenkedve kerülgeti a szép Horváth-lány portáját. Megcsapja a lány hajának illata, csodálatos szépségének hatalma s újra bevallja, hogy egyszer valamikor nem azt a hitvány giliszta vékony telket, nem is azt a gombaformáju, hitvány kunyhót kér- gette az öreg, alattomos Horváthnál, hanem a szép lány tekintete vonzotta. Mit is tagadja: mélyen belevésődött leikébe az a szép, liliöm-fehér arc. Egy életboldogságot várt tőle s a szép Horváth-lány egy életboldogságon gázolt keresztül, mikor Szabó János szolgalegény karjába fűzte a karját. Igaz, hogy meg is bűnhődött érte, az a vakmerő I A tömlöc, a korai, megszégyenítő halál nagy büntetés volt. De a seb még most is sajogI Sokszor úgy érzi, hogy a zsellérek iránt érzett mérhetetlen gyűlölete talán nem is egyéb, mint ennek a keserű szerelmi csalódásnak gyűlöletre fordult általánosítása. A vityilló fehér falán futó árnyék suhan át. A sötét folt lassan ráereszkedik Farkas Gergely homlokára, úgyhogy mikor a következő pillanatban Ilonka belép a szobába, komor tekintet veri feléje a haragot. — Megint onnan jössz 1... mordul feléje indulatosan. Hányszor megmondtam már, hogy ne járj oda I — Csak egy pillanatra ugrottam be, édesapám, szegény Szabó néni beteg I — Beteg, vagy nem beteg, egészen mindegy I Neked az az asszony senkid s az én akaratom szerint nem is lesz soha valakid I Egészen felesleges, hogy nénizd, látogasd, vagy segélyezd. Ha akarsz neki valami segítséget küldeni, hát küldd át a cseléddel, de ne vidd magad I... Beszéd közben keményen pattogtatta a szavakat, de azért valami különös borongás, szomorúság fátylat vont rájuk. Ilonka egy darabig ott állt az ajtó mellett s elgondolkodva húzogatta kötényét. Azután lassú léptekkel odament apjához s szorosan melléje állt. Fehér keze világított a félsötét szobában, amint felemelte s , végigsimította vele az apja forró homlokát.
