Harangszó, 1915-1916
1916-01-02 / 25. szám
1916. január 2. HARANGSZÓ. 197. gondolnak családjukra, az asszonyra, meg a gyerekekre és mégis karácsony estén lelkűk minden keserűsége a szemük szögelletjébe húzódik egy kicsiny könnycseppbe s minden gon- duk arra fordul, hogy a kapitányuknak szép karácsonyfát díszítsenek. Hirtelen kinyújtja a karját, mintha keblére akarná ölelni mindannyit. — Derék fiúk 1 Köszönöm, köszönöm nektek !. .. Nemes, jó szívetek van, nem hiába magyar anya szült, meg magyar föld nevelt, hősök vagytok s érző szívüek vagytok I... Estére nagy vacsora készül. Van néhány jóravaló pocájuk, a hasuk alja már szépen rázkódik menés közben, azok gondoskodnak a jóizü karácsonyesti vacsoráról. Már pattog a tűz a hatalmas kondérok alatt. Holnap istentisztelet is lesz. Reggel jött napiparancsba, úrvacsora osztás is lesz. Várakozás. Lehuzódnak a pinceszerű, szűk, alacsony fedezékbe. Hosszabb tartózkodásra rendezkedtek be s gránátok ellen is bebiztosították magukat. A tető földhányása fölött vastag homok és fenyőgaly réteg következik, azután megint föld. Lenn a helyiség közepén vígan pattog a szárított ág s a fenyőfa gyantás illata elviselhetővé teszi a fojtó füstöt. Öten vannak. Hárman az imádsá- goskönyv fölé hajtják fejüket, egy levelet ír, Szabó János meg kézbe hajtott fejjel maga elé mered. Csak néhány pillanat és mégis, világokat lát szeme s messze időket berepül lelke. Idegen emlékezőtehetség lopózik leikébe s valami különös nagyító- üvegü szemüveg helyeződik szeme elé. Kicsinyes, semmitmondó történetkék futnak el előtte, mintha piros rokolyás, kék pruszlikos lányok ker- getőznének a vadvirágos réten, vígan viháncolnak s kacagva kapkodnak az előttük szaladó szalagos lány haj fonata után, hirtelen eltűnnek, majd meg előbuknak a zöld pázsítu dombocskák mögül. Maga előtt látja az anyját, amint késheggyel húzogatja a karéjokat s gondosan számítgatja, meddig tart ki a kenyér. Aztán amint munkára megy, este meg elcsigázva hazavánszorog. Mintha nem is a fedezékben, hanem otthon az ágy végében nyitná ki szemét, látja amint görbülő háttal ráhajol a petyegetett kék vászonra. Egyszerre halkan megszólal : — gyere János! menjünk a templomba 1. .. Ne csak a templom ajtóig, gyere be, imádkozzunk együtt!... Miért is nem ment soha az édesanyjával ? Messze időn keresztül megérzi tekintetét. Akkor átsiklott rajt, most ! meg sebezve égeti lelkét. Egyszer ' csak Farkas Ilonkát látja maga előtt, amint rózsás pírban égő arccal ka- pálgatja az apja sírhalmát. Jaj, az apja I... Sokszor bement a városba, szerette volna látni a fogházépületet, ahol az apja meghalt. De csak kívülről láthatta. Egy percre elvonulnak előtte a büszke nemesi-pártiak, elől a Farkas Gergely, meg a Tamás, de már a következő pillanatban Ilonka kis keze melegségét érzi, amint lassan rásimul, az ő nagy eldurvult kezére. Megint eltűnik a kedves jelenség s kajla bajszu Tóth Ferkó nyújtja feléje az imádságoskönyvet: nesze, a tied 1... olvasd !... Átizzott a keze, meg a feje. Tüzes karikák forognak szeme előtt s az agvában láthatatlan, elrejtett gépezet zúgva, sisteregve megindul. Zörögnek a kerekek, csattog az átvető szij. Sebesen torog acélágyában a tengely s éppen a lelke közepe felé sisteregve csavarog egy tüzesre izzott fúró. Jaj, jaj... Felnyög... Valaki megérinti vállát. Farkas Andris áll előtte, a mindig ásító ifiúr. — Jó estet, János. Gondoltam átjövök, egy községből eredünk, talán könnyebb lesz, ha ketten hordozzuk a keserűséget. Szabó János végsimít szemein, azután odébb húzódik a keresztbe húzott deszkán. — Jó estét. Ide lehet ülni. Friss gályát vet a tűzre. Míg a láng a nyers fával birkózik, pár percre elsötétül a szoba. Árnyék borul az arcokra, nem látni, hogy ki mit gondol. Lassan indul a beszélgetés, de azért megy. János cigarettát vesz elő, megkínálja. Később tepertyős pogácsát tol eléje: — az anyám sütötte I... A láng győztesen csapkod ki a gályák alól, bevilágosodik a földalatti szoba s melegebbre fordul a beszélgetés. Szabó János újra kínálkozik, de csak egy süteményt tesz eléje: — ezt kóstold, ez finomabb I... Farkas Andris megérzi az ízén, hogy melyik konyhán, milyen kezek készítették. Evett ő már ilyet, mikor ünnepi uzsonnára átjárt a Gergely bátyja portájára. Érzi, hogy mondani kell valamit. Hátha muszáj, akkor már csak azt mondja el, amiért tulajdonképpen átjött, amit már hónapok óta csak a szégyenkezés fojt bele, aminek már százszor hangot adott a belátás, becsületesség, a háború rettenetes szenvedései közt megtisztult emberbecsülés. l — Kívánom, János, mondta lassú ' hangon, hogy az a kéz, amelyik ezt a süteményt készítette, hadd legyen a te kezedben, mikor majd az Úr oltára elé lépsz 1... Szabó János eleinte felüti fejét, azután lassan a csapkodó tűznyelvekbe veszti tekintetét. — Szeretném is, ha hozzásegítene a jó Isteni... folytatja Andris. Csönd marad akkor is. Csak oldalról kémlelődik az Andris arcán, hogy tulajdonképpen hogyan is gondolja. De arról csak becsületes őszinteséget s komolyságot olvashat le. Eddig nem is vette észre, mennyire meg- öregítette a sok küzködés szegény fiút. Vékonyra keskenyedett az arca, mély ráncok húzódtak az ajka szögletéhez. Beesett szeme körül száz és száz kicsiny mélyedés van, mint láthatatlan testű póknak szétszórt kaszás lábai. Végre rászánja magát s visszaadja a válasz nélkül hagyott szót: — Te mondod ezt?... Andris kiállja a tekintetet. — Az régen volt 1 Most már én is máskép gondolkodom 1 — És azok otthon ? Egy percig csak az a csiripelve zizegő sistergés hangzik, amint a nedves fából kibuggyan a gyöngyöző viz, azután megszólal Andris: Csak egy napra jönnének ide, ebbe a kopogós ólom-esőbe, ebbe a csatákba, koplalásba, szenvedésbe, majd megtanulnák ruha helyett szív szerint becsülni az embereket... Megtanulnák, hogy nem az ősök száma, hanem a magunk jóravalósága a tontos. Kutyabőr helyett homlokra van Írva a nemesi levél, nem tintával, hanem a magunk vérével... Egy kicsit megállt. Azután odanyújtotta kezét s csöndesebb hangon folytatja: — Szeretném, ha megbocsátanál. Talán kérdésnek vette a rászegeződő tekintetet, mert halkan hozzátette : — a múltért I... Szabó János szótlanul megszorította a feléje nyújtott kezet. Valahonnan puskalövés hangját sodorta le a téli szél. Utána mozgás támad a lövészárok keleti végén s bukdácsolva fut egy kis őrség. A kapitány úr házikójából sietve rohannak a tisztek. A leányképü hadnagy egy ugrással fenn van a- töltésen, előrehajolva kémlel, egyszer csak fejéhez kap s egy jajkiáltással visszazuhan. A segédtiszt éppen most viszi a telefonon leadott parancsot: ellenség
