Harangszó, 1915-1916

1916-01-02 / 25. szám

196. HARANGSZŐ. 1910. január 2. sülten ugyan, de nem nagy a baj! S lássa, milyen csodálatos, hogy ez a mi drága jó Sármányunk volt a háborúban az ő lova s ez is men­tette meg az életét. Majd kendnek is elmeséli a galambom fiam, hogyan történt, csak menjen azonnal hozzá a szobába! A lovakat inkább bekö­töm én az istállóba s jó abrakot is teszek elébük. . Mihály gazda csak ámult-bámult, megkönnyebbült, boldog szívvel a csodás fordulaton. Befelé mentében, a csillagos égre tekintve, kezét ösz- szekulcsolta s úgy sóhajtotta hálatelt szívvel, lélekkel: — Mily jó vagy és mily csodás a te hatalmad Isten : a legnagyobb szo­morúságot, kétségbeesést is örömre tudod változtatni! Uj évi ima. Jó Istenünk ! Édes Atyánk ! Szent Fiadnak nevében Leborulva kérünk Téged, Ki lakói a mennyekben: Hallgasd meg, óh hő imánkat, Szüntesd meg a harcokat, Hogy derüljön nemzetünkre Egy szebb s dicsőbb virradat. Hiszen annyit szenvedett már Hosszú ezredéven át... Szenvedése jutalmául Áldd meg Isten e hazát! Ott, hol őseink vére foly, Áldj meg minden kis röget. Töröld ki a gyászolóknak Szeméből a könnyeket. Ádáz ellenségeinket Alázd meg, óh Istenünk. Habár sokan támadtak ránk, Csak te maradj mivelünk. Dicső diadalok után Küldd szent békédet reánk, Hogy hálatelt szívből szálljon Trónod elé hő imánk. Oh, hallgasd meg könyörgésünk, Nyújtsd felénk áldó kezed : A kiontott honfivérért Adj boldogabb éveket! CSAJBÓK LIDIKÉ. Van valakije a sebesültek közt a kór­házban? Úgy fizessen számára elő a HARANGSZÓRA. Vigasztalást, szóra­kozást küld neki minden egyes számmal. A láthatatlan kéz. Elbeszélés. Irta : Kapi Béla. Tizenegyedik fejezet. Mikor angyalok járnak. Folyt. 24. Kinn a lövészárokban. Későn ébred a tábor, mint a he­gyek mögött alvó téli nap. Mikor nagy sokára világosba olvad a reggeli szürkeség, lassanként előbujnak a száraz galy alá rejtett fedezékből s álmosan hunyorgatnak, mint a föld­alatti alagútból napvilágra búvó va­kondok. Az emberek körülállják a kutat s tisztálkodnak. Fogat vacogtató szél csapkod a hegyekről s a keményre fagyott földön egymást kergetve sodródik a vékonyan hulló hópihe. A kopogó földön térdelve, ingujjasan kefélik dolmányukat. Szent karácsony napját köszönti holnap a világ s a magyar ember lelke karácsony szom­batját is ünneppé avatja. Készülődés­sel telik az egész nap. Délután felé a magas hegyek sűrű erdejéből nesztelen léptekkel alálopóz- kodik az alkonyat. Óvatos, lassú kéz­mozdulattal kioltja a nappalt világossá tévő lámpákat, egyet, kettőt, tizenötöt, húszat, azután selymes szürke fátyolt borít a völgyhajlásra, meg az ugara s földekre, mígnem olyan bizonytalanná válik minden, hogy szem-erőltetve se mondhatni meg, posztálló katona-e az ott a szomszéd hegyodal kopaszán, vagy pedig csak egy magános, grá­nát tépett fatörzs. A lövészárokban nagy a sürgés­forgás. Ebéd után megérkeznek a karácsonyi csomagok, azt nézegetik boldogan. Szabó Jánosnak jó napja van. Meleg ruhát küldött meg szép, virágos levelet írt a szíve Ilonkája. Édesanyjától is jött kártya. Fáj a háta, köhög, sípol a tüdeje, mint a léket kapott rossz fújtató, de azért csak megvan baj nélkül. „Minden gondolatom nálad jár. édes fiam, — írja az édesanyja. Talán már megölt volna a bánat, ha ez a jó vigasztaló angyal nem áll mellém. Áldom érte az Istent mindennap. De akkor is áldom, ha szerencsésen hazahoz téged s őt tudom melletted élettársul!“ A kapitány úr fakalyibája előtt mozgalmas az élet. Embernyi sudár karácsonyfa alatt éppen most farag­ják a tartó léceket. Fordítva készül, mert a fa már meg van rakva, egy legény tartja, a többi pedig rakogatja a zsinórra kötözött cukrot, süteményt. Mivel pedig egyikben sincs valami nagy bőség, hát sütemény helyett cigarettát raknak rá. Kapitány urnák szánták. Éppen jön. Valami nem tetszik neki, a szeme haragosan villog, s bozontos szemöldöke haragos. ívben szalad felfelé. — Hát ti miért nem vagytok a szakasznál ? Mit akartok ? — Kapitány urnák alássan jelentem, mondja Szabó János, — reggelre meghoztuk a karácsonyfákat. Ä kapitány lassan, elgondolkodva végigsimítja homlokát. Mintha valami más világtájon járt volna, valahol egy meleg, puha fészekben, ahol feleség várja, három szép gyermek kacagva a nevét kiáltja, s most hir­telen visszazuhan a rideg valóságba. — Persze, persze! Hiszen karácsony van!. .. Szent karácsony napja I... — Kapitány úrtól alásan engedélyt kérünk, szabad e a karácsonyfa gyer­tyákat meggyújtani ? — Hát azt honnan szereztétek ? — A Blau tizedes rekvirálta a múlt héten Kovnícsában egy zsidó boltos­tól. Azt mondta, a nagybátyja... — Jól van! meggyújthatjátok, nin­csen veszély. Úgy is tudják a szom­szédok, hol vagyunk!... Egy szempillantás alatt gyertya­fényben fürdik a zöld fenyő, szelíd fénye szétszóródik a lassan alászálló köd ezüstös szemcséin s halovány világításba vonja a sötét torkú, szer-' teágazó lövészárkot. Szabó János összecsapja a bokáját: — Kapitány urnák a legénység ne­vében boldog karácsonyi ünnepeket kívánok s arra kérem, hogy ezt a szívesen adott karácsonyfát elfogadni szíveskedjék. — Köszönöm fiúk I Nektek is min­den jót kívánok I Erős szívet, bátor­ságot, no meg szerencsés hazaérkezést. Tekintete ráesik a csillogó kará­csonyfára. — Hát ezt a sok mindent honnan szedtétek össze? Talán bizony ezt is rekviráltátok ? — Nem, kapitány úr, ezt már a magunkéból adtuk. Minden legény adott egy darabot. A kapitány közelebb lép a fához s mosolyogva szemlélgeti az össze­visszán függő cukor,- sütemény-da­rabokat. szivart, cigarettát. — No, hiszen itt van mindenféle 1 — Mindegyik azt adta, kapitány úr, ami saját magának a legkedve­sebb lett volna I... A kapitány szeme könnybe lábbad. Eszébe jut, hogy ezek a szakállas, borotválatlan, gyűrött ruháju, sáros emberek kinn hálnak hóban, fagyban, esőben, tűrik az időjárás szeszélyeit, száz halál veszedelmeit, közben haza-

Next

/
Thumbnails
Contents