Harangszó, 1915-1916
1916-01-02 / 25. szám
196. HARANGSZŐ. 1910. január 2. sülten ugyan, de nem nagy a baj! S lássa, milyen csodálatos, hogy ez a mi drága jó Sármányunk volt a háborúban az ő lova s ez is mentette meg az életét. Majd kendnek is elmeséli a galambom fiam, hogyan történt, csak menjen azonnal hozzá a szobába! A lovakat inkább bekötöm én az istállóba s jó abrakot is teszek elébük. . Mihály gazda csak ámult-bámult, megkönnyebbült, boldog szívvel a csodás fordulaton. Befelé mentében, a csillagos égre tekintve, kezét ösz- szekulcsolta s úgy sóhajtotta hálatelt szívvel, lélekkel: — Mily jó vagy és mily csodás a te hatalmad Isten : a legnagyobb szomorúságot, kétségbeesést is örömre tudod változtatni! Uj évi ima. Jó Istenünk ! Édes Atyánk ! Szent Fiadnak nevében Leborulva kérünk Téged, Ki lakói a mennyekben: Hallgasd meg, óh hő imánkat, Szüntesd meg a harcokat, Hogy derüljön nemzetünkre Egy szebb s dicsőbb virradat. Hiszen annyit szenvedett már Hosszú ezredéven át... Szenvedése jutalmául Áldd meg Isten e hazát! Ott, hol őseink vére foly, Áldj meg minden kis röget. Töröld ki a gyászolóknak Szeméből a könnyeket. Ádáz ellenségeinket Alázd meg, óh Istenünk. Habár sokan támadtak ránk, Csak te maradj mivelünk. Dicső diadalok után Küldd szent békédet reánk, Hogy hálatelt szívből szálljon Trónod elé hő imánk. Oh, hallgasd meg könyörgésünk, Nyújtsd felénk áldó kezed : A kiontott honfivérért Adj boldogabb éveket! CSAJBÓK LIDIKÉ. Van valakije a sebesültek közt a kórházban? Úgy fizessen számára elő a HARANGSZÓRA. Vigasztalást, szórakozást küld neki minden egyes számmal. A láthatatlan kéz. Elbeszélés. Irta : Kapi Béla. Tizenegyedik fejezet. Mikor angyalok járnak. Folyt. 24. Kinn a lövészárokban. Későn ébred a tábor, mint a hegyek mögött alvó téli nap. Mikor nagy sokára világosba olvad a reggeli szürkeség, lassanként előbujnak a száraz galy alá rejtett fedezékből s álmosan hunyorgatnak, mint a földalatti alagútból napvilágra búvó vakondok. Az emberek körülállják a kutat s tisztálkodnak. Fogat vacogtató szél csapkod a hegyekről s a keményre fagyott földön egymást kergetve sodródik a vékonyan hulló hópihe. A kopogó földön térdelve, ingujjasan kefélik dolmányukat. Szent karácsony napját köszönti holnap a világ s a magyar ember lelke karácsony szombatját is ünneppé avatja. Készülődéssel telik az egész nap. Délután felé a magas hegyek sűrű erdejéből nesztelen léptekkel alálopóz- kodik az alkonyat. Óvatos, lassú kézmozdulattal kioltja a nappalt világossá tévő lámpákat, egyet, kettőt, tizenötöt, húszat, azután selymes szürke fátyolt borít a völgyhajlásra, meg az ugara s földekre, mígnem olyan bizonytalanná válik minden, hogy szem-erőltetve se mondhatni meg, posztálló katona-e az ott a szomszéd hegyodal kopaszán, vagy pedig csak egy magános, gránát tépett fatörzs. A lövészárokban nagy a sürgésforgás. Ebéd után megérkeznek a karácsonyi csomagok, azt nézegetik boldogan. Szabó Jánosnak jó napja van. Meleg ruhát küldött meg szép, virágos levelet írt a szíve Ilonkája. Édesanyjától is jött kártya. Fáj a háta, köhög, sípol a tüdeje, mint a léket kapott rossz fújtató, de azért csak megvan baj nélkül. „Minden gondolatom nálad jár. édes fiam, — írja az édesanyja. Talán már megölt volna a bánat, ha ez a jó vigasztaló angyal nem áll mellém. Áldom érte az Istent mindennap. De akkor is áldom, ha szerencsésen hazahoz téged s őt tudom melletted élettársul!“ A kapitány úr fakalyibája előtt mozgalmas az élet. Embernyi sudár karácsonyfa alatt éppen most faragják a tartó léceket. Fordítva készül, mert a fa már meg van rakva, egy legény tartja, a többi pedig rakogatja a zsinórra kötözött cukrot, süteményt. Mivel pedig egyikben sincs valami nagy bőség, hát sütemény helyett cigarettát raknak rá. Kapitány urnák szánták. Éppen jön. Valami nem tetszik neki, a szeme haragosan villog, s bozontos szemöldöke haragos. ívben szalad felfelé. — Hát ti miért nem vagytok a szakasznál ? Mit akartok ? — Kapitány urnák alássan jelentem, mondja Szabó János, — reggelre meghoztuk a karácsonyfákat. Ä kapitány lassan, elgondolkodva végigsimítja homlokát. Mintha valami más világtájon járt volna, valahol egy meleg, puha fészekben, ahol feleség várja, három szép gyermek kacagva a nevét kiáltja, s most hirtelen visszazuhan a rideg valóságba. — Persze, persze! Hiszen karácsony van!. .. Szent karácsony napja I... — Kapitány úrtól alásan engedélyt kérünk, szabad e a karácsonyfa gyertyákat meggyújtani ? — Hát azt honnan szereztétek ? — A Blau tizedes rekvirálta a múlt héten Kovnícsában egy zsidó boltostól. Azt mondta, a nagybátyja... — Jól van! meggyújthatjátok, nincsen veszély. Úgy is tudják a szomszédok, hol vagyunk!... Egy szempillantás alatt gyertyafényben fürdik a zöld fenyő, szelíd fénye szétszóródik a lassan alászálló köd ezüstös szemcséin s halovány világításba vonja a sötét torkú, szer-' teágazó lövészárkot. Szabó János összecsapja a bokáját: — Kapitány urnák a legénység nevében boldog karácsonyi ünnepeket kívánok s arra kérem, hogy ezt a szívesen adott karácsonyfát elfogadni szíveskedjék. — Köszönöm fiúk I Nektek is minden jót kívánok I Erős szívet, bátorságot, no meg szerencsés hazaérkezést. Tekintete ráesik a csillogó karácsonyfára. — Hát ezt a sok mindent honnan szedtétek össze? Talán bizony ezt is rekviráltátok ? — Nem, kapitány úr, ezt már a magunkéból adtuk. Minden legény adott egy darabot. A kapitány közelebb lép a fához s mosolyogva szemlélgeti az összevisszán függő cukor,- sütemény-darabokat. szivart, cigarettát. — No, hiszen itt van mindenféle 1 — Mindegyik azt adta, kapitány úr, ami saját magának a legkedvesebb lett volna I... A kapitány szeme könnybe lábbad. Eszébe jut, hogy ezek a szakállas, borotválatlan, gyűrött ruháju, sáros emberek kinn hálnak hóban, fagyban, esőben, tűrik az időjárás szeszélyeit, száz halál veszedelmeit, közben haza-
