Harangszó, 1915-1916
1916-01-02 / 25. szám
194. 'V HARANGSZÓ. 1916. január 2. kalmazkodtunk volna vágyainkkal Isten örökkévaló akaratához. Mikor a koporsótól az új év bölcsőjéhez lépünk, ne felejtsük el, hogy az új esztendő tulajdonképpen csak az élet külső beosztását jelzi. Hiába írunk eggyel nagyobb számot, az magán az életen semmitse változtat. Új esztendei életünk egyszerű folytatása a réginek, legfeljebb új megnyilatkozásokban lépnek elénk a szenvedések, megpróbáltatások, örömök, bűnök és kötelességek. Pedig nekünk új esztendőre és pedig új életet hozó új esztendőre van szükségünk. Hadd mutassak rá, hogy az új élet eme bölcsője a Megváltó Krisztus bölcsője. Csak az találhat új életet, aki őt megkeresi s megtanul vele, benne és általa élni. Ezzel kell kezdeni, folytatni, ezzel kell végezni. Nekünk vissza kell térnünk Krisztushoz! Életünkben uralomra kell juttatnunk az ő életirányát. Alkalmaznunk kell az ő életerejét. Ugyanazt a hűséget a kötelességteljesitésben, ugyanazt a szeretet és irgalmasságot az emberekkel szemben, ugyanazt az odaadó, beolvadó bizodalmát és hitet Istennel szemben. Megváltó halálába kell helyeznünk üdvösség reménységünket, így kell vándorolnunk sírokon, romokon keresztül az örökkévalóság felé. Ha ezt az elmúlt esztendőnél fo- kozottaban tesszük, úgy az új esztendő nemcsak évszániban s esetleg életkörülmények változásaiban hoz valami újat, hanem lélekben és életben is újat hoz. Ha még oly szenvedés vár is reánk, minden koporsó lépcsőfok lesz, mely az új élet bölcsőjéhez vezet. &v wtoisé esté j én. ol>ten ve ud, vetned, dönnyned esztendeje Ozveyyed és ázvád véyzeles ide je. tyéz-áztatta meződ ozzid emSédedet, efelteleti sizokoti siz az em fedezet. <emetté( dédét, tenc^ez •C'oOo^-jágot, (dsad eyyet növeltét : doídoytalansáyot. Bő cktett, csad te vayy minden- -dizodalmund, &zomozú idődév egyetlen oltalmunk. (S-sendesítsd le »zívánd, letdünd ayyodaUnál, JCac? áldjud, cicsézjüd dazodnad -fiatafmát. A tanítóié árváiról és a karácsonyi üzenetről szóló beszámolónkat az újév után megjelenő számban folytatjuk. Kis Mihály lovai.*) Elbeszélés. Irta: Csite Károly. No asszony, most már csak te maradtál meg nekem I Leányomat elszólította múlt évben a jó Isten, az urát és négy fiamat pedig elszólitóttá most a haza 1 — mondta pipás Kis Mihály gazduram a folyton siránkozó, haragos természetű hitestársának. — Kend ezt így, majdnem tréfálkozva mondja, ahelyett, hogy siratná szegényeket velem együtt ? 1 Hát kendnek nincs semmi szíve, teljesen elveszítette ? 1 — támadott örzse néni haragos szemrehányással az urára. — Elhagytam! Minek vesződjek olyas kényes portékával az ilyen szomorú világban, mikor annyi a dolgom, hogy magamnak kell négy ember munkáját elvégeznem. Különben is jól tudod, nem kell neked magyarázgatnom, hogy mennyire sajnáltam és sajnálom most is szegény leányomat, de a jó Isten Atyámmal csak nem szállhatok perbe 1 Emezeket pedig, kiket a haza szólított el, mégcsak meg sem sirathatom. Mert ha engem hív a haza, én is szívvel- lélekkel megyek. — Persze, nem sajnálna kend engem itthon hagyni, sőt még tán engem is szívesen oda adna. — A hazának amire csak szüksége van, mindent odaadok s ha te reád volna szüksége, téged is odaadnálak I mondta a gazda nagy nekibuzdulással, nem gondolván meg, hogy ezzel olyant mond, amit soha sem bocsát meg neki az asszony. Tudtam, jól tudtam, hogy kend soha ki nem állhatott engem I Szívesen túladna rajtam, alig várja a pusztulásomat, halálomat I — folyt örzse asszonyból a vád s közbe-közbe sírt egy sort. — Hallgass, asszony, hallgass I Ne ferdítsd el szavaimat 1 Hisz tudod jól, mennyire becsültelek, s most is mennyire becsüllek, szeretlek, de azt csak el kell ismerned, hogy a haza mindenek előtt való. — Persze, én utolsó, legutolsó vagyok kigyelmed előtt 1 — sírta makacs megrögzöttséggel. Mondhatott bármit a gazda, hiába való volt neki minden magyarázat. Végre is Mihály kénytelen volt kijelenteni, hogy any- nyira szereti, becsüli, hogy oda nem adná őt, tudniillik örzse asszonyt, széles e kerek, nagy világért s minden kincséért, az édes haza kivételével. De természetes ezt a kivételt *) Mutató az idei Prot. Árvaházi Naptárból. nem mondta, hanem csak gondolta Mihály gazda. Ez a kijelentés megnyugtatta örzse asszonyt: felhagyott pár napra a duzogással és pereléssel. Mihály gazda öreg szívét ezzel aztán nagy megkönnyebbülés érte. S megfogadta magában (Hej de sokszor megfogadta márl), hogy ezután jobban vigyáz mind a beszédére, mind a tettére, hogy háborúságba ne kerüljön többé az asszony nyelvével. Mert hát nem éppen valami kellemes lehet a muszkával és a szerbbel harcolni, de azok mégis csak holmi játékok lehetnek az éles asszonynyelvvel való hadakozáshoz képest. Pár nap múlva elhívta a haza Mihály gazda két kedves lovát is a csatatérre. — Sajnálom, szívből sajnálom a megszokott, okos állatjaimat I — mondta Mihály búsan, búcsút mondva a lovainak. S ezzel aztán ismét rászolgált szegény feje az asszony haragos nyelvére. — Úgy-e ezeket szívből sajnálja, pedig pénzt is kap értük ?I De a gyermekeit, az én édes magzataimat, nem sajnálta, nem sajnálja!... — Ugyan a jó Isten áldjon meg, asszony, ne veszekedj ismét 1 Hogyne sajnálnám ezeket is, mikor a saját neveléseim voltak a jámbor, hű állatok s úgy elkellett válnom tőlük, hogy soha sem láthatom többé őket 1 — magyarázgatta Mihály gazda szomorodott szívvel. A különös véletlen azonban összehozta már két hónap múlva egyik kedvenc lovával a városi állomás etőtti téren. Egy csapat sebesült lovat hoztak a Lublin alatti csatatérről ápolás végett s amint nézte-nézte szomorodott szívvel a szörnyű módon megviselt, sebesült s kiéhezett, szánalmas állapotban lévő állatokat, megdöbbenve ismert egyben a saját lovára, az egykor oly délceg Sármányra. — Sármányom, lovacskám I Nem ismersz rám 1 — szólt könnyes szemmel az alig-alig botorkáló, csonttá aszott, nagy sebhelyes lovára. Sármány búsan tekintett fel volt gazdájára, de aztán csak újra leesett a feje. Tántorogva baktatott a tor- zonborz huszár gazdája után. Szegény nyalka huszárok, a harctéren nem értek rá saját magukat borotválni! Ott volt a sok muszka, azokat borotválták maguk helyett. Nem messze vezette a huszár Sármányt. Kiállították szegény párát, még két társával az útközépre, hogy
