Harangszó, 1915-1916
1915-12-26 / 24. szám
186. HARANGSZÓ. 1915. december 26. Karácsonyi bizonyságtétel. Irta: Kapi Béla. Angyalénekkel teljes a föld: Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, a földön békesség, az emberekhez jóakarat! Sötétségben nagy világosság támad s a temető útat járó embert mennyei üzenet állítja meg: Ma született a Megtartó! Rövid szó, de isteni szó. Végigszáll a felszántott harcmezőkön, romokba döntött falvakon, megérinti a nagy tömegsírokat s. azokat a kis földhányásokat, melyek erdőszélen, domb- hajláson imádkozásra hívják a vándort, azután besurran a nagyurak előkelő termeibe, az alacsony gerendás szobákba s végigsimítja az asztalnál kétségbeesett szótlansággal ülő emberek lelkét: ne sírjatok, ma született a Megtartó 1 Hiszed-e ezt ? Egyedül a hit kapcsolhat Krisztushoz. Egyedül a hit teheti lelki kincsünkké a megváltást. A hit vezet önismeretre, a hit fedi fel emberi gyarlóságunkat, a hit világít be bűnös emberi természetünkbe. A hit mutatja meg, hogy cselekedeteinkre támaszkodva, örök halál és kárhozat vár, de ha Krisztusban élünk s benne bízunk, akkor az ő érdeméért örök élet és örök boldogság vár. Igen, ezt hiszem! De hinnem kell azt is, hogy Isten kezében minden életnyomoruság az üdvösség útja lesz. Véres mezőkön vezet végig, temetési éneket ad ajkamra, hogy lelkem javát munkálja s közelebb vezessen magához. Hinnem kell, hogy ez a hit erő, mellyel megáll hatok és mindent elhordozhatok. Ezzel a hittel megyek Jézus bölcsőjéhez s ezzel a hittel, viszem _ őt magammal szenvedés útamra. Úgy szenvedek, úgy gyászolok, temetek, úgy teljesítem kötelességemet és úgy nézem a bizonytalan jövendőt, mint aki hallottam a karácsonyi harangok zengését s hallottam angyalajak hirdetését : — ma született a Megtartó 1 Kinn a harcmezőn még nehezebb bizonyságtételt kíván az Ür. Azoktól kívánja, kiknek életében megújul a szentirásban elmondott sok szenvedés : „megköveztettek, ketté vágat- tattak, kisértettek, fegyverrel levágat- tatván meghalltak, bujdostak, elha- gyattattak, szorongattattak, nyomor- gattattak. Kikre nem volt méltó e világ: pusztában bujdostak, hegyeken, barlangokban és földnek hasadékai- ban (Zsid. lev. 11, 37—38.)“ Legyen karácsony napja több az eddigi karácsonyi ünneplésnél. Ne elégedjünk meg azzal, hogy örömünket fátyolossá teszi fájdalmunk köny- nye, hanem tegyük e napot a bizonyságtétel napjává. Tegyünk bizonyságot élő, rendíthetlen hitünkről, meg- ingathatlan bizodalmunkról. Buzgó imádságban kérjük Istent: adjon a mi hős testvéreinknek is erőt a bizonyságtételre. Szenvedés, teherhor- dozás, lemondás és halál közt mond • ják el ők is : — Hiszek I... Hiszek 1... Megkondul a karácsonyi harangszó s harmatként ráhull a megtépett, vérző, gyászba borult világra a boldogságot adó üzenet: Megszületett a Megtartó I Dicsőség Istennek! A földön békesség! Az emberekhez jóakarat! Krisztus űrünk áldott születésén. Elbeszélés. Irta : Csite Károly. — Hallja kend apjuk, mennyire simák a szerencsétlen ács gyermekek kenyérért? Ez így megy már napok óta. Az embernek összefacsarodik a szíve az ilyes nagy nyomorúság hallatára, noha a mi dolgunk sem áll sokkal különben. Lám, még soha nem értem ilyen szomorú karácsonyt, hogy egy kis kalács ne lett volna az asztalunkon. — A szíved összefacsarodik, de kenyeret még nem adtál az éhezőknek, mondta az öreg Gergő mélabús, keserű hangon a tipegő hites társának. — Nem adtam, persze, hogy nem adtam, mert nem is adhattam I Magunknak is csupán annyi van, hogy jóformán csak megnéznünk szabad, de nem ehetünk belőle. — Ha nem ehetünk belőle, minek nézegessük. Ha éhezni látok másokat, vagy megosztom vele, amim van, vagy magam is koplalok. Add csak ide a maradék kenyeret, hadd szelem ketté! Az egyik részt odaadom a szerencsétlen gyermekeknek. Éva néni elővette erre az ősi, rozoga asztalfiából a száraz kis kenyér darabkájukat s az emberének nyújtotta : — Ennyi az egész. Ha mind megkaphatnák, sem vásíihatná az öt gyermek sokáig vele a fogát. — Egyelőre ez a szelet is jól esik nekik, — mondta Gergő s kibaktatott a megosztott kenyér szelet nagyobbik felével a pitvarba. Éva néni kíváncsian lesett ki erre a töredezett udvari ablakon, hogy vájjon mikép adja öreg párja át a gyermekeknek a kenyeret? Bemegy-e az előbb oly büszke, hetyke asszony szobájába, aki annyi csúfsággal illette nem is rég őket, amíg ugyanis nem esett meg rajtuk a nagy szégyen s azzal együtt a nagy szerencsétlenség, nyomorúság, amiért a gyáva ura másodszor is megszökött a katonaságtól. Természetesen Gergő nem ment be az ácsék szobájába, mely közvetlen az ő kis konyhájuk mellett volt. Nem azért nem ment be, mintha tán haragudott volna most is az előbb oly elDizakodott, csufolódó természetű menyecskére, hanem inkább azért, hogy ne szégyenkezzék az ő előtte. Úgy is eléggé bújik a világ szeme elől, egész napon át bezárkózik, gyermekeivel együtt, a rideg, fütetlen szobájába éhezni.... A pitvarban várakozott Gergő sokáig, hogy tán kijön valamelyik gyermek. De csak nem jött elő egyik sem, noha már dideregve tipródott az öreg egy helyben állva. Rohamosan sötétedni kezdett, miután sürü köd borul a tájra. — Ej, ezek nem bújnak elő máskép, minthogy ki kell csalnom őket, — gondolta Gergő magában. — Nini, jön már a Jezuska 1 — kiáltotta aztan hangosan, mire hangos gyermek zsivaj hallatszott ki a szobából s majdan versenyt iramodtak ki a gyermekek az udvarra, fürkésző, sóvár tekintettel néztek hol előre, hol jobbra s balra és föl az égre, de hiába. — Merre van a Jézuska?! Hol jön? — kérdezték izgalmas, sóvárgó szívvel. — Jertek ide, kicsikéim, megmutatom, honnét jön I — szólította őket Gergő. A gyermekek erre melléje szaladtak s körülfogták, noha előbb még köszönniök sem volt szabad az öreg Gergő bácsinak és feleségének. — Mutassa meg hát, bácsi! kérlelte az öt éves kerek arcú, kis Peti. — Mindjárt megmutatom, fiam, de előbb egyetek meg ezt a kis kakastejjel sütött kenyeret. Mohón nyúltak a gyermekek az elosztott kis kenyér szeletkékert s nem kellett őket biztatni, anélkül is egy-kettőre eltüntették. — Hol jön hát Jézuska? — kérdezte a kis Peti ismét s ugyanaz a kérdés látszott mindegyik testvérke arcán, még a csöpp három éves Ju* liskáén is.
