Harangszó, 1915-1916
1915-11-07 / 17. szám
1915. november 7. HARANGSZÓ. 133. hogy idővel majd csak mégis a ka- tholikus hitre hajlik. — Vájjon napjainkban hány olyan férfi, hány olyan nő van, akinek szomorúságot okoz, ha templomba nem mehet s aki templomba akkor is elmegy, ha az igehirdető nem kedve szerint való, vagyis akit maga az ige és nem valami más vonz oda a szent helyre ? S ugyan hány olyan keresztyén házasfél van, amelyik bánkódik, ha „istenfélő házasok szokása szerint“ nem mehet hitestársával együ.t az Úr szine elé — amint ezt Bethlen Kata magára és férjére vonatkoztatva olyan panaszosan jegyzi meg ? Az esküvő után hamarosan megmozdult a katholikus egyház, hogy a főrangú „eretnek“-asszonyt az igaz hit számára megnyerje. Maga a püspök vette kezébe a dolgot. A fiatal férjnek levélben előre bejelentette, hogy elküldi házához az udvarhelyi gvandiánt — az esketést végzett barátnak elöljáróját — azzal a megbízással : próbáljon meg minden eszközt az áttérítés végett. Haller László nem szívesen vette ezt a dolgot, mert eléggé ismerte már feleségét és tudta, hogy az ilyen próbálgatás hiábavaló lesz s csak szükségtelen keserűséget okoz. A jó gvardián csakugyan hiába is fáradt. Pedig ugyancsak igyekezett, hogy célját elérje. Először azzal fenyegetőzött, hogy a püspök a házasságot megsemmisíti, mivel tilalma ellenére jött létre. Ezzel a fenyegetéssel azonban ugyancsak meg járta. Ami riasztó hírnek volt szánva, az Bethlen Kata szívének a legnagyobb örömhír volt; semmit sem látott volna szívesebben, mintha a házasság igájától megszabadítják. A gvardián hamarosan belátta, hogy bakot lőtt. Fordított tehát egyet a dolgon. A püspök nevében kijelentette, hogyha Bethlen Kata át nem tér —, a házasság nem lesz érvényes, hanem tisztességtelen együttélés, mivel Kata az esketésnél az eskü mintát nem mondotta el pontosan. — Azt hitte a jámbor, hogy ezzel a kijelentéssel megtöri az asszony makacsságát. De bezzeg megjárta szegény! Bethlen Kata nem hiába volt református asszony és magyar menyecske : ő bizony nem esett a fejelágyára, hanem hamar visszavágott s ugyancsak elevenére tapintott a jámbor gvardi- ánnak. „Hiszen a Kegyelmed keze alatt levő barát esketett meg; miért volt ő olyan tudatlan szamár, hogy még azt sem tudta, hogy kell esketni ? — csattant fel a jó Bethlen Kata a gvardián szavára. Erre az ellenvetésre azután mit tehetett volna a gvardián egyebet, minthogy ötölve- hatolva, kénytelen kelletlen elismerte: bizony a barát volt a hibás, sőt mulasztásáért már megbünhődik. — Két ízben vereséget szenvedett immár a gvardián, de azért nem hagyta magát. Harmadizben is kísérletet tett. Azt mondta Bethlen Katának, hogy most már nem hallgathat tovább. Mivel semmiképpen sem akar áttérni, kénytelen bevallani az igazat. Arról van szó, hogy férjét halálbüntetéssel sújtják a szabálytalan módon megtartott esküvő miatt, hacsak Bethlen Kata át nem tér. Ha egy időszerű hasonlatot szabad használnom, akkor azt mondom, hogy ez volt a 42-cm. mozsár. Csakhogy a hatás elmaradt, illetve a fegyver csütörtököt mondott. Bethlen Kata egyenesen a szeme közé nevetett a jó gvardiánnak, majd pedig felindulva így telelt: csodálkozom kegyelmeden, hogy ilyen haszonta- lansággal akar elhitetni engemet, mintha én az aféle bolondságot elhinném ; de ha szintén lehetne is, hogy egymás után tizenhétszer elütnék a fejét, lelkem elvesztésével soha életét meg nem tartanám. — íme, milyen megkapó bizonysága ez a hűségnek és a Krisztushoz való ragaszkodásnak ! Jézus követőitől azt kívánja, hogy inkább ragaszkodjanak őhozzá, mint apjukhoz, anyjukhoz, testvérükhöz vagy hitvesükhöz, mert aki ezek egyikét jobban szereti, mint őt, az őhozzá nem méltó. S Kata a Krisztus iránt tartozó hűséget többre becsülte, mint bármit. Ifjúságát, boldogságát, életét, jövőjét odaadta a nem szeretett férfiúnak, mivel anyja követelte, de hitét semmi kincsért el nem adta volna. — Bővebb magyarázat ehhez nem szükséges. A mai korra, a mai nemzedékre való alkalmazás igen könnyű. Hiszem, mindnyájan le is vonjuk a következtetést, kérdezve : így teszünk-e mi is ? — A felelet a kérdésre aligha lenne felemelő. Mivel a gvardián kísérletével ilyen csúfos kudarcot vallott, azért egy ideig nem bolygatták a dolgot. Utóbb azonban újra kezdték megint. 1718 tavaszán Bethlen Kata édesanyja meghalt s ettől lógva a férj is kísérletet tett, hogy feleségét áttérítse. Anyósa életében óvatosan viselkedett. Komolyabb próbálkozástól visszatartotta feleségének adott ígérete, valamint az a körülmény is, hogy anyósától, akit mint mostoha anyját is tisztelt, anyagilag függött. Most azonban úgy érezte, hogy szabad kezet nyert. S ezzel a szabadsággal gyalázatosén visszaélt. Néhány nappal édesanyja temetése után Bethlen Kata fiuikreknek adott életet s mialatt el- gyengülten betegágyban teküdt, férje gonosz tanácsadók beszédére hallgatva, rideg, szívtelen, közönyös viselkedésével akarta a hitéhez ragaszkodó asszony ellenállását megtörni. Arra számított, hogy az asszonyt ez a közönyös viselkedés bántja s a jobb bánásmód kedvéért elhagyja majd hitét. Számítása azonban döre volt. Kata egy cseppet sem érzékenykedett férje szívtelensége miatt, úgy kogy Haller uram végül is szégyenszemre megvallotta, hogy mi volt a célja. Kata ekkor szemrehányást tett férjének és egyben kijelentette, hogy mihelyt jártányi ereje lesz, elköltözik tőle. A gyermekek úgyis fiuk s így a szerződés értelmében atyjuk vallását követik — reá szükség nincsen s ő bizony nem marad egy fedél alatt ilyen emberre), aki szavát megszegte. Amikor a férj visszavágni próbálván, kijelentette hogy a különválás hiábavaló, mivel az ő hite szerint a házasságot úgysem lehet felbontani — akkor a szegény, meggyőzött asszony Istenhez apellált és így szólt: „Ez az igaz Isten, akit én gyermekségemtől fogva tiszteltem és mostan is tisztelek, cselekedje velem azt a nagy irgalmasságot, hogy esztendő ilyenkor legyünk elválva egymástól, vegyen el az Isten vagy engemet, vagy kegyelmedet.“ A nagy irgalmasságu Isten — mint Bethlen Kata mondja — meghallgatta azt a fohászt. Az 1719. esztendőben fellépett pestis járvány alkalmával a fiatal — 22 esztendős — férj meghalt, s így Kata 19 esztendős korában két gyermekkel s újólag áldott állapotban özvegyen maradt. Ebben a keserves nyomorúságban békességet és szinte boldogságot adott szívének az, hogy Isten most már leánygyermekkel áldotta meg. Az említett egyezség alapjánarraszámított ugyanis, hogy a leány vallása szerint is egészen az övé lesz. — Szegény Bethlen Kata nem sejtette, hogy épen az gyermek, akinek olyan mérhetetlenül örült, fog néki kimondhatatlan szomorúságot okozni. Gyermeket adott az Isten az özvegynek s nemsokára el is vette egyik gyermekét, Az elsőszülött Sámuel nevű fiú, aki az édesanya jellemzése szerint: szép arcú, értelmes, kedves gyermek volt — 1720junius havában rövid másfél heti betegség után elhunyt. Fia elvesztését az özvegy mélyen fájlalta, de azért egy
