Harangszó, 1915-1916
1915-11-07 / 17. szám
134. HARANGSZÓ. 1915. november 7. szóval sem panaszkodott. Sőt áldotta a kegyelmes Istent, aki a gyermeket ilyen zsenge korban vette magához, amikor a gyermek lelke tiszta ártatlan volt, amikor a gyermek a vallások között külömbséget tenni még nem tudott, „az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen szent neve értette“ — ez a vallomás fakadt ajkán, amikor Isten keserű poharat itatott vele. Bárcsak ilyen lelkűiét lakoznék az anyai és a hitvesi szivekben ma is ! Bárcsak Isten akaratján való alázatos megnyugvással adnák oda szeretteiket mindazok, akiktől Isten övé iket — akár zsenge, akár ifjú — akár pedig meglett korban ! — elveszi! Körülbelül három esztendőt töltött özvegységben. Erről az időről emlékezve, hálát ad az Istennek, hogy nyugodalmat adott néki. Vallomása szerint egész élete eddigi folyamán az özvegység ideje volt a legboldogabb. Anyagiakban szükséget nem látott; férje rokonai emberiségesen, sőt szeretettel bántak vele ; saját vérrokonai gyengéd szeretettel vették körül szabadon imádhatta Istenét; hite miatt háborgatást nem szenvedett; végül pedig ott volt két kis gyermeke, akiknek jövőjéről az édesanyai szív sze- retetével és a női képzelet erejével színes álmokat szőtt I Óh de megható egy nyilatkozat ez! Egy asszony, ki férjét elvesztette; egy anya ki egy gyermekét immár eltemette, egy nő, aki egyedül, magára hagyotton áll a világon — özvegysége idejét „a legboldogabb“ -nak mondja. Mennyi keserűség lehetett osztály része eddig, ha a bús özvegység szakaszát Elim pálmaligetének tekinti, hol békességben nyugszik 1 De ha sok keserűség volt is osztály része néki, zúgolódás, panasz nem fakadt ajkán, csak áldani, magasztalni, hálálkodni tudott ! (Folytatjuk.) A láthatatlan kéz. Elbeszélés. Irta : Kapi Béla. Kilencedik fejezet. A lövészárokban. Folyt. 16. Olyanformán érezték magukat mint a nomád népek, mikor úttalan-utak, vadon rengetegek, messze mezőségek bebolyongása után végre egy helyen megállapodnak. Vezérük magasra emeli a fegyverét, azután hangos örömrivalgással leverik a ponyvatartó sátorfát. Földbe mélyesztik a csákányt, nekifeszítik az ásót s az állatokat szabadra kivetik a kövér legelőre. Rohammal foglalták el helyüket. Az ellenség ugyan nem jutott még közelükbe, de az ilyen helyet rohammal foglalják el, akár ott marad az emberek fele, akár puskalövés nélkül jutnak a kitűzött vonalig. Azután négykézlábra vetették magukat s kicsiny ásójukkal sebesen hányták maguk előtt a földet. Először csak a fejük kapott egy kis fedezéket, de néhány óra alatt annyira mély gödröt vájtak, hogy egész testükkel behúzódhattak. Másnap összekötötték egymással az egyes állásokat úgyhogy lassanként kényelmes folyosó húzódott a két töltésfal között. A meredek partba lépcsőket vágtak s kissé szétterülő állóhelyeket is készítettek. Még a puskacsővek helyét is előre odafundálták s ferdére eresztett deszkát erősítettek a töltés szélére. Pár nap múlva mélyebbre vájták a földalatti üreget, azután faducok- kal alátámogatták, deszkából ernyőt húztak föléje. Most már egészen a föld alá bújva, várták az ellenséget. Később hátrább is árkokat húztak. Nekidőltek mint a vakondok, a rögnek s pompás kunyhókat vájtak maguknak. Az emberek léceket deszkákat szereztek s valóságos kis kastélyokat építettek. Volt olyan is közöttük, melynek csak az ajtaja látszott, meg a lefelé vezető három, négy lépcsőfok, de azután oda lenn olyan tágas helységet kerekítettek ki belőle, hogy akár táncolni is lehetett volna benn. Csak éppen a fejet kellett egy kis alázatosságra rákényszeríteni. Az elpusztított s nagyrészt üresen maradt közeli falvakból bőven kikerült a bútorzat. Volt ott ágy, szekrény, asztal, szék, gyönyörű aranyozott függő lámpás, meg csorba bögrébe rakott gyertyadarab. A közeli kastélyból egy szekrényforma lapos zongorát is hoztak, s beállították a hadnagy úr kvártélyára. Olyan gyönyörűen játszott rajt, hogy szemszáj nyitva maradt, csak az volt a baj, hogy akár szomorút akár vígat pörgetett az ujja, mindig gyorsabban rebbent az emberek szempillája. Lassanként kiépült az egész község. Nevet is adtak neki. Tótfalunak nevezték a százados úrról. De valakinek hirtelen eszébe jutott, hogy a szegény Istenben boldogult Tahi őrnagynak, — egyik lengyel gróf kastélya parkjában alussza örök álmát, — talán bizony rosszul is esnék, ha olyan gyorsan elfordulna tőle a katonái szeretete, hát az ő nevét is kipingálták a nagy deszkatáblára, így lett a község neve: Tahitótfalu. A szétszórt utcákat keresztbe szaladó, kurta futóárkokkal kötötték össze. A tiszt urak szállása előtt egy kis térséget hagytak valamelyik ker- tésrlegény pázsitot, meg virágot is kanyarított eléje. Módos volt az egész, mint valami kis mezőváros sétatere, vagy valami lefelé gazdálkodó kisbirtokos portája október vége táján. Az egyik sarokban hosszú épület húzódik, homlokzatán csupa fényes cimtábla ékeskedik, alighanem a szomszéd községből hozták mindannyit. Itt van (a Nagy Bazár, a borbély műhely, borbély tányér is táncol az ormán, itt van a Posta, meg a Gyor- Fotográfus. Szóval van minden! Sár az eddigelé nincsen, mert a százados ur szigorú ember, utálja a rendetlenséget s úgy kirakatta fával az utcákat, hogy csatakos időben is száraz lábbal lehet menni egyik helyről a másikra. A falu végén szerényen meghúzódik a Muszka szorító. Azon túl nincs semmi, hanem csak a nagyvilág, itt még az aszfalt is véget ér, az utca se folytatódik, éppen csak az őr számára elkészített, mélybe vájt vigyázóhely van még erre felé, de egyéb semmi. Szabó János tekintélyén nagyot lendített múltkori esete. Még az iri- gyei is elismerték, hogy szép, ügyes dolgot cselekedett. Csak azon sajnálkoztak, hogy legalább egy-két muszkát agyonüthetett volna, mert így mégis csak más lett volna az egész. Azt is elismerték, hogy Szabó Jinos méltósággal viseli tekintélyét. Nem pökhendiskedik és nem kérkedik. Hanem azért neki is csak jól esik a népszerűség verőfénye I Szívesen el- sütkérez néhány óra hosszat a pajtásai között s hamarosan jókedvre derül, mikor körülötte forog a világ. Különban ő a Muszka szorító kom- mendánsa. Ugyanott szerénykedik Tóth Jóska is, sőt ott van köztük Farkas Andris is. Az elején minden szép rendben megy. A község megépitése munkával járt s ha az ép, egészséges ember dolgozhatik, akkor nincs tőle messze a boldogság. Ennivaló is akad bőven. Olyan finom menázsit osztogattak s olyan bőkezűen adagoltak a szakácsok a nagy kanállal, hogy otthon a szolgabiró sem eszik jobbat, nem kevésbbé többet. A posta is meg-megjött. Ez is fontos dologi Mert sokat, nagyon sokat kibír az ember a lövészárokban, csak otthonról a kisujjukkal integessenek néha- néha feléje 1 Egy két sor irás, mely
