Harangszó, 1915-1916

1915-11-07 / 17. szám

130. Vigyázzatok, hogy ha hirtelen meg­érkezik a ház ura, ne találjon tite­ket aludva. „Amiket pedig néktek mondok, mindenkinek mondom; Vi­gyázzatok 1 “ Mindenkor fontos az Ur ezen in­tésének szivünkbe vésése. Az állan­dó figyelemben, vigyázatban meglan- kadás mindenkor számtalan bajnak a kutforrása lehet, de még a rendes­nél is végtelenül fontosabb e parancs megtartása most. Nemzetünk szekere az egyhangú mindennapi élet bizto­sabb, jártabb kerékvágásából kizök­kenve, szirtek, szakadékok között ro­han tova s e rémítő, szívet megresz- kettető rohanásnak is tán most éljük át legválságosabb napjait. Egy vigyá­zatlan tekintet, egy percnyi meglan- kadás a feszült figyelemben, egy el­hibázott vagy elmulasztott mozdulat s a szekér menthetetlenül az ut mel­letti szakadékba sodródhatik. És itt nem csupán egy embernek, vagy egy párnak, a vezetőknek kell vi­gyázni, nem, azok minden vigyázása hiábavaló lehet, ha a velük együtt haladók nem vigyázzák minden inté­süket, nem teljesítik rögtön, idejében minden kívánságukat, parancsukat. Igen, ha valaha, úgy most minde­nek felett fontos az Ur intésének megtartása: „Amiket néktek mondok, mindenkinek mondom: Vigyázzatok! A hihetetlen, kiszámíthatatlan vál­tozások korát éljük. Gondolkodásunk megáll. Eszünk hozzászokott, hogy ne merjen a máról még a holnapra se következtetni. A megmagyarázha- tatlanságok óriás sziklafalai között értelmünk hiába igyekszik kiigazodni, az utat megmutatni, eszünk erejében csalódva átengedjük a vezetést szí­vünknek s annak közvetlen érzelme sokszor előre megsejteti azt, amit a fej nem tud. Nem az ész állítja, ez az érzelem úgy sejteti velünk, hogy óriás rohanásunkban fordulópontot értünk. A népek csatájának első, rettene­tes szakasza lezáródott; most jön a második, ha Isten akarja, amint szí­vünk sejteti velünk, az utolsó, a valóban döntő. Az elsőt az igazságos Istenben bízva, benne reménykedve minden szenvedés, minden áldozat közt, ki­tartóan folytattuk. Akik fegyverrel kezükben védték a hazát, nem mu­lasztották el az alkalmat, felismerték, megragadták, mikor gzőzelemre volt kilátás; mi idehaza felismertük s meg­ragadtuk az alkalmat midőn áldoza­tot, vért vagy pénzt kívánt hazánk. Hála a mi jó Istenünknek, nem hiá­HAÉANGS2Ó. ba tettük: Isten megsegített ott is, ahol gyengék voltunk: győztünk. A győzelem mámora írt csepegtetett a feltépett vérező sebekre, az a tudat, hogy az áldozat, szenvedés nem volt hiába, képessé tett minket újabb ál­dozatra, újabb szenvedésre. Egy seb volt még nemzetünknek testén, minden egyesnek szívén, aki e test részének érzi magát: az, ame­lyet délen ütöttek rajtunk, ahol vitéz fiaink hiába ontották vérüket egy olyan nemzet ellen, mely az első csóvát dobta arra a hordóra, mely­ben a nemzetek hatalomféltése, gyülöl- sége, uralomvágya volt összegyűjtve. Úgy tetszik, most jött el az idő, mikor majd elmondhatjuk azoknak a szülőknek, hitveseknek, akik pa­naszkodtak, hogy az ő fiaik, hitve­seik hiába szenvedtek, ők se szen­vedtek, haltak meg hiába: Úgy érez­zük, most jön el az idő, mikor el­mondhatjuk majd azoknak is, akik siránkoztak, hogy az igazság ügye ott elbukni látszott: panaszkodástok elsietett volt, az igazságnak mindenütt diadalmaskodni, a gonoszságnak bűn­hődni kell! A rettentő dráma első felvonása felett legördült a függöny. Most jön a második, adja Isten, hogy az utol­só. Tudjuk, hogy az első darab nem volt még teljes, e második felvonás­nak el Kellett következni. Még egyszer megkell feszíteni min­den erőnket, még egyszer bele kell vésni kitörölhetetlen betűkkel szívünk­be, ha a megszokásnak még e bor­zalmas viharban is ránk sodródó pora belepte volna az Úr szavait: „Amiket pedig néktek mondok, min­denkinek mondom: Vigyázzatok!“ Vigyázzunk, mert ha ezután elmu­lasztjuk az alkalmat felismerni, en­gedjük magunk mellett tovarohanni, akkor hiába vigyáztunk eddig. Még egyszer kell áldoznunk; tán utoljára! Az alkalom itt van, még nem késő, megragadhatjuk! Vitéz fiaink megtették ezt. Ók küz­denek a régi vitézséggel, áldoznak a régi kitartással tovább. A végső győ­zelem kivívása, hazánk jövője, mind­nyájunk boldogsága tehát a hatal­mas, megsegítő Istenen kívül tőlünk függ. Minden azon fordul meg, váj­jon mi is készek leszünk-e ezután is minden alkalmat megragadni, amikor újabb áldozatra lesz szükség. Az újabb harcok újabb áldozatot követelnek, újra kell áldoznunk pénzt és életet. Az alkalom most nem jött váratlanul, nincs elrejtve senkinek szemei elől. Újságok, levelek hívják 1915. november ?. ^ fel mindenütt a figyelmet rá. Min­den attól függ, vájjon meg van e a készség, az akarat megragadására bennünk. Részben megtettük már kívánságát. A véráldozatot meghoztuk már új­ból. Fiánkat, a legifjabbakat azok közül, kiket eddig hazánk védelmére hivott, útnak bocsátottuk. Fájó szív­vel, de abban a biztos tudatban, hogy hazánknak szüksége van reá­juk s nekünk nem lehet, nem sza­bad megtagadni kérését. De még egy áldozat hátra van. Hazánk nemcsak vért, hanem pénzt is kíván. Nem ajándékot akar: köl­csönt kíván csupán, kölcsönt, me­lyért a nagy kamat mellett legna­gyobb kamatul a győzelmet s bol­dog, drága békességet adja majd. Amint készek voltunk fiainkat oda­adni, úgy készeknek kell lennünk pénzünk odaadására is, mert úgy tűnhetnék fel a dolog, mintha pén­zünk drágább volna előttünk, mint fiaink I Fel kell ismerni, meg kell érteni minden egyesnek, mit jelentene az, ha az alkalmat vonakodnánk meg­ragadni. Nagy szégyen volna egy nem­zetre nézve, ha a létért folyó nagy küzdelmek után úgy volna kénytelen Ítélni felette a történelem: Elvesz­tette a csatát, mert fiai gyávák vol­tak a harcban, s restek oda haza az áldozatban. De ehhez még mindig nem volna fogható annak a népnek gyalázata, mely felett azt volna kény­telen mondani: Fiai hősök voltak a harcban, az apák, anyák, hitvesek készséggel áldozták fel fiaikat, és mégis el kellett a harcban bukni e nemzetnek, mert pénzüket, az ara­nyat, ezüstöt, papirt jobban szeret­ték, mint saját fiaikat, hitveseiket, testet a testükből, vért a vérükből; ezeket áldozatul hozták, amazt fel­áldozni vonakodtak. Vétkezik hazája ellen, aki férjét, fiát kész volna elrejteni, visszatartani a harcból, de mi ennek a vétke azéhoz képest, aki pénzét rejtegeti el, midőn hazájának arra szüksége van. Testvéreim! Ismeretes, hogy hazánk e napokban mindenkit, akinek nél­külözhető pénze van, felhív, hogy jegyezzen a harmadik magyar hadi­kölcsönre. Eddig még mindig meg* hallottuk szavát, most sem szabad hiába kérnie. Meg kell ragadnunk az A alkalmat, amig nem késő. Küzködő, szenvedő, drága hazánk kíván segít" séget. Fiaink, akik vérüket áldozzák,

Next

/
Thumbnails
Contents