Harangszó, 1915-1916
1915-10-31 / 16. szám
124. HARANGSZÓ. 1915. október 31. megbánta, hogy beleegyezett a házasságba ; leányával együtt maga is zokogott, de adott szavát visszavenni sehogysem akarta. így tehát a leánynak a szülői tekintély előtt meg kellett hajolni. Mint engednlmes gyermek nem tehetett mást minthogy szót fogadott. Évtizedek múlva erre az elhatározásra gondolva, keserves szemrehányással illette magát gyengesége miatt. Belátta, hogy ebben a dologban is inkább Istennek és a lelkiismeret szavának kellett volna engedni, mint az embereknek. Csakhogy ez a belátás későn jött. A házasságból származott sok-sok nyomorúságot ké sőbb megérdemelt büntetésnek tekintette, amellyel Isten azért sújtotta, mivel nem volt elég állhatatos. Nem az embereket, nem az isteni gondviselést okolta tehát nyomorúságáért, hanem végeredményben önmagát. Csodálatosan mély felfogás ez, amely bennünket méltán megszégyenít. Mi olyan szívesen okulunk másokat: Istent, embereket, a viszonyokat és a körülményeket, csak arra nem gondolunk, hogy mi magunk szereztük magunknak ezt, vagy azt a terhet, amelynek igáját sóhajtva hordozzuk. Épen mivel a saját gyarlóságának tulajdonítja mindazt a keserűséget, amely házassága folytán érte, épen azért nem fakad miatta zúgolódásra Isten ellen, hanem ellenkezőleg, áldja és magasztalja az irgalmas nagy Istent, aki őt a nagy kisértésben elveszni nem hagyta. Más leánynak a menyasszonyság a legboldogabb időszak, más menyasszony óhajtva, szívrepesve várja ezt a napot, amely vőlegényével mindörökre egyesíti. Bethlen Katának azonban rettegés volt az, ami másnak biztató reménység. Félt és irtózott ettől a szövetségtől s épen ezért titkon azt remélte, hogy valamiképen majd csak abban marad. Számított arra, hogy édesanyja talán mégis csak meggondolja magát, vagy hogy vőlegénye mond le róla, vagy hogy vőlegénye rokonai akadályozzák meg a házasságot, amely épen a menyasszony vallása miatt nekik sem volt Ínyükre. A Haller rokonság keresztül is vitte, hogy a róm. kath. püspök egy tiltó rendeletet bocsátott ki, amelyben az ország területén lévő minden egyházi személynek meghagyta, hogy a jegyeseket összeadni ne merje, kivéve ha a menyasszony az egyedül üdvözítő római hitre tér át. Mivel pedig Bethlen Katának erre épen semmi hajlandósága sem volt, azért a püspök rendeletét ismerve, már-már remélni kezdte, hogy a gyűlölt házasság igáját nem kell magára vennie. Reménysége azonban hiúnak bizonyult. Haller László mindent elkövetett, hogy Katát feleségül nyerje. Minthogy egyenes utón célhoz jutni nem birt, görbe ösvényre tért. Véletlenül házába vetődik egy udvarhelyi barát, akitől kerülő utón kivette, hogy a püspök tiltó rendeletét nem ismeri. A barát tudatlanságát felhasználva, felkérte, hogy menyasszonyával adja össze. A mitsem sejtő barái természetesen szívesen vállalta a megtisztelő megbízatást. Hevenyézve megtartották tehát az esküvőt, nehogy a készülődésnek hire menjen és a püspök tilalmát valaki a barátnak tudtára adja. Az esketés katholikus szertár tás szerint ment végbe, a menyasszony azonban az esküt csak kihagyásokkal mondta el, kihagyott t. i. minden olyan kifejezést, amely reformátás hite ellen való volt. A menyasszony az egész szertartás alatt olyan volt, mint az alvajáró. Amikor már a lakodalom folyt, akkor sem tudta elhinni, hogy igaz, ami történt: gonosz álomnak vélte, amelyből hamarosan felébred. — Az esküvő előtt a jegyesek egyezséget — contraktust — kötöttek, melynek értelmében a házasságból születendő gyermekek vallás tekintetében nemük szerint követik szüleiket, vagyis a fiuk kat- holikusok, a leányok pedig reformátusok lesznek. Ez a szerződés, valamint a vőlegény ígérete, hogy jegyesét házassági együttélésük ideje alatt hite miatt háborgatni nem fogja, annyira, amennyire megnyugtatta Bethlen Katát, mert ez természetesen eszébe sem ötlött, hogy jöhetne olyan idő, mikor férje ígéretét megszegi s amikor a törvényesen létrejött szerződést semmisnek tekintik. Folytattuk. A muszka kapitány szive. Irta: Dávid János tanító, egészségügyi őrmester. A harctéri napi jelentésekben sokszor olvashatjuk, hogy az ellenséges tüzérség nem veszi figyelembe a genfi egyezmény jelvényét, a vörös- keresztet ; sőt gyakran épp azt a helyet választja tüzelési gócpontul, ahol a zászló leng. — 14 hónapos harctéri élményeimben, melyet a vöröskereszt szolgálatában töltöttem el az első vonalban, láttam, sőt sajnos elég gyakran tapasztaltam is ugyanezt. De azért voltam szemtanúja néha-néha az ellenkezőjének is. A többi közül magasan kiemelkedik az alábbi megkapó és szép eset: A múlt év karácsony táján történt. Több mint egy hete nyomtuk a muszkákat a N... folyó irányában. Az ellenség azonban a folyó innenső partján keményen megvetette a lábát. Nem akart engedni. Támadásainkat visszautasította. Egyik ködös reggel ezredünk parancsot kapott, hogy támadja meg az ellenséget, s vesse át a folyó túlsó partjára. Hét óra körül kezdődött a támadás, melyet hatalmas tüzérségi előkészítés előzött meg. A fiuk elszánt rohamra mentek, melynek eredménye: az ellenség a folyó túlsó oldalára menekült, számos foglyot hagyva kezeink között, s a szemközti magaslatokon igyekezett magát beásni. Természetes, a dicsőség áldozatot is követelt. Elég sokan sebesültek meg. A sebesültek ellátása a ködben csaknem veszélytelenül folyt. Szorgalmasan dolgoztunk. 9 óra körül azonban felszállt a köd, pedig még a folyó innenső oldalán elhúzódó sík réten, hova az ellenséges rajvonal gyönyörűen belátott, s lelőhetett minden mozgó alakot; feküdt néhány súlyosabb sebesültünk. Otthagyni őket estig nem lehetett. — Ezredor- vosunk kiadta a parancsot, hogy az összes sebesült vivők, s járőrvezető altisztek, hordágyakkal azonnal menjenek ki, s a még ottlévő sebesülteket szedjék össze, lássák el s hozzák be a segélyhelyre. Elbúcsúztunk egymástól s elindultunk. Biztosra vettük, hogy ez útról kevesen fogunk élve, vagy épen visszajönni. Keményen tombolt a harc. A két szemköztnéző rajvonal erősen tüzelt egymásra, hogy megakadályozza mindkét félnek az alapos beásásra való igyekezetét. — Saját rajvonalunktól körülbelől 500 lépésre elterülő falu házainak falán sűrűén egymásután csattant az eltévedt robbanó golyók beütődése. Libasorban mentünk kifelé, ágyágy után. A falu szegélyére érve, a jó Istenhez fohászkodtunk, tőle kérve segítséget nehéz munkánkhoz. 0, aki oly sok rettenetes időben velünk volt, megőrzött ezer veszély közt is, most is megsegítheti És megsegített! Kiléptünk a teljesen nyílt rétre. Egy-két golyó elsűvített fejünk felett, aztán — csuda történt. Siri csend lett. — Elnémult a puskák halált osztogató torka. Nem hallatszott más, csak a faluban egy-egy célt tévesztett golyótól eltalált kutya lassú, fáj'
