Harangszó, 1914-1915
1914-11-15 / 5. szám
V. évfolyam 1914. november 16. 5-ik szám Előfizetési ára egész évre közvetlen küldéssel 2 korona 50 fillér, csoportos küldéssel 2 korona. — Az előfizetési díjak, kéziratok és mindennemű megkeresések a szerkesztőség címére KÖRMEND-re (Vasvármegye) küldendők. — Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító is. TARTALOM: Imrék Sámuel: Könyörgés. (Vers.) — Kapi Béla: Élőknek az örökké élőkről. — E. J.: Luther a háborúról. — Csile Karoly: Csiza Gergő önkéntesei (Elbeszélés.) — Szalay Mihály: Nótaszó a tábortűznél. (Vers.) — Balikó Lajos: A mi luszárroham. — A'vit3§litSbrű eséniényei. — Ország-Világ. — Persely. — A szerkesztő postája. K ö n y q r g é s, E válságos nagy időkben Tehozzád száll lelkünk, Áldást ki adsz mindig bőven, — Megtartó Istenünk! Téged keres, Tehozzád esd Híveidnek nyája, Szemed elől őt el ne vesd, — Nézz kegyesen rája! Óvd meg a hont, védd igazát, Tisztítsad meg, Isten, Ellenségtől ezt a hazát: — Béke legyen itten! Hogy boldogan viruljon majd Magyarok szép hona, S a szabadság fája ha hajt, — Ne hervadjon soha! Imrék Sámuel. Éltnek az űrökké élőkről. Izenet a gyászolóknak. Irta: Kapi Béla. Mikor az újságok hasábos híradásokat hoznak nehéz ütközetekről s részletesen felsorolják a gazdag hadi | zsákmányt, a sok ágyút, fegyvert, szekeret, foglyot, akkor az én lelkem szép csöndesen nekivág a bér- ces-rónás hazának s a kora esti szürkülettel együtt belopózik azokba a fehér falu házakba, melyek előtt lombfosztott kopaszon gyászol az öreg hárs. Őszi fuvalom lesárgította a fa ékességét, száraz levelére gyöngyöt hímzett a reggeli dér s a csípős szél megzörgette s odavágta az egész | lombot a kis kapu fájához. Odabenn alkonyati csöndesség borong. Egyik az ablakon át vigyázza az utcát. Biztosan a postát várja. Az asztalt hallgatag emberek ülik körül. Ha egy- egy sóhajtást nem szakítana fel keblükből a gond s lelkűkből nem sírna fel a fájdalom, azt hinnénk, halotti szobába léptünk, olyan rettenetes a csöndesség. Talán úgy is ott járunk. Ilyenkor eszembe jut, hogy nagy diadaloknak tenger sok az áldozata s a győzelem fáját honfivér növeszti sudarassá. Ezerek egymás mellé állított melle védi elő sáncfalként hazánkat s ezerek holttestén emelkedik a biztos jövendő felé nemzetünk. Micsoda rettenetes pusztítás 1 Nehéz kötetté vastagodik a Veszteség lista, mi a sebesültek, halottak nevéből fonja a nemzet örökkévalóság koszorúját. Nem is veszteség könyv az, hanem a dicsőség könyve. De ahány név, annyi szétdöndött boldogság. Anya siratja fiát, hitves a kenyérkereső urát, gyermekek azt, kit nem simogathatnak többé ezzel a lelket melengető szóval: édesapánk. Hiányzik két, vagy talán még több munkáskar, üresen marad a hely az asztalnál s a lélek mellől szép csöndesen elmúlik egy másik lélek, mintha csak viharszél választott volna le egy falevelet a másik mellől. A családok mellett egész nemzetünk megérzi a nagy emberveszteséget. A földet munkáló gazda, az iparát becsülettel végző iparos, a jó hivatalnok, a lelkiismeretes tanító, az igazságkereső tudós mind-mind a nemzetet erősíti, a nemzetet gazdagítja. Ezerek
