Harangszó, 1914-1915
1914-11-08 / 4. szám
28. HARANGSZÖ. 1914. november 8. talán új állja helyét, mert az idén szerencsére napszám akadt egész nyáron, még az ilyen öregnek is, aki már nem bírja az aratást. Új házat építtet az uraság, sok ablakos, cifra tornyu, gyönyörű kastélyt. Az ebédlő-szobájába beleférne egy szegény ember háza mindenestül, fehér márvány kisasszonyok tartják ölelve a bejárat karcsú pilléreit, a párkányzatról tarka virágfűzérek futnak alá, van mit bámulni a falu népének ! Csakhogy mire mind e pompa létre jön, sok ügyes mester épít, ácsol, fúr, farag, kalapál hónapokon át és szép pénzt kereshet, aki ke zükre jár. Fürge lányok viszik, hordják a habarcsot a meredek létrákon, föl a magas állványokra, izmos legények oltják a meszet, rostálják a homokot, cipelik a nagy gerendákat, öreg anyóka mind e munkára már nem való, de azért az ő számára való teendő is mindig akad. Kettesével-hármasával elhordogatja a téglákat, eltakarítja a törmeléket, súrolja a cementlapokat, és mire eljön a vasárnap, neki is csak fizetnek egy pár koronát. Számítgatják otthon — táblán is kivetik — ez kell egy kocsi fára, ez adóra, ez a házikó bebiztosítására. Kenyérliszt is kell, árpa a malacnak, és a párnahuzat már nem tartja a tollat. Mind futja még, sőt, — óh, milyen boldogság 1 ő is adhat egy csekély összeget az új templom-haranghoz, melyet most öntenek, és még mindig marad egy új nagykendőre való, s nem kell többé majd fázni, ha a zordon tél beáll 1 Most még csak ősz van, nedves, hideg ősz. Mogorva északi szél fosztogatja a fák sárgult lombjait, s esővel terhes, sötét felhőket hajt maga előtt. Kétszer is meggondolja, aki útra kél, de a boltos kis cselédjének azért menni kell. A hónap elseje van, s számlákat, intő cédulákat hord szét a szomszéd falvakba gazdája adósai ■ nak, hogy fizessék meg tartozásukat. Gyorsan lépked a szegény gyermek, mert már alkonyulni kezd, és ő fél nagyon. A faluban a kutyáktól retteg, hiába van kezében a nagy furkós bot, itt az országúton a magányosság ijeszti, a fűzfák, amint a szélben hajladoznak, a varjak, ahogy a feje fölött nagy seregekben, károgva átrepülnek. Olykor egy esőcseppet érez az arcén, és most már a cipőjét is félti, a szép uj cipőjét, melyet az öreganyja parancsára föl kellett húznia. „El ne próbálj menni mezítláb, ha valahova küldenek“ — mondta az öreg asszony, minekelőtte reggel az ispán urékhoz mosni elment. „A lábbeli arra való, hogy viseljék, és a mi fajtánknak csak egy kis meghűlés kell, és aztán vége van. Azért hát azt mondom: szót fogadj!“ Magára nem is gondol, pedig a szél már mind előcibálta haját a fakó kendő alul, s kedvére jár keresztül- kasul a régi kabáton, csak a cipőt ne érje baj, mi lesz, ha az megázni talál ? I Pedig az eső most már mind sűrűbbre válik s bár futásnak ered, a szakadó zápor miatt, alig látni a falut, s egész kis patakokban folyt a víz az utón, mire hazaért. Átázott bizony a cipő, még a bélése is átnedvesült, alig tudta a lábáról lefejteni. Szomorúan nézegette, mitévő legyen vele ? Majd az öreganyja tanácsot ad, ha estére a munkából hazajöhet, addig is — gondolta gyermekésszel — mindenesetre jó lesz, ha kissé száradni beteszi a sütőbe, mely a déli tüzeléstől még egy kissé meleg. „Fogd az Izidorkát, ezer a dolgom!“ békétlenkedett az asszonya. „Mesélj valamit Ágneska, olyan rossz itt a szobában 1 “ rimánkodott a kis Szerén, Samuka mindenáron lovast akart játszani, ezzel ellentétben Malvin a haját kívánta kibontani, s mind e zűr zavar közepett Ágnes egészen megfeledkezett a saját bajáról. Odatelepedett a gyermekek közé s dalolt, mesélt, mókázott nekik; mikor pedig egészen besötétedett és el- álmosodtak, begyújtott a tűzhelybe és kását főzött nekik. Megvacsoráztak, le is fektette őket szépen a csikós dunyhák közé, ahol csakhamar jóízűen szuszogva aludtak mindany- nyian, csak az Izidorka nyügösködött sokáig, ami nóta csak az eszébe jutott, mind elfújta neki, mire lecsen- desült. Elvégezte már a mai dolgát, mehet haza az öreganyjához, hogy megmutassa neki az átázott cipőt. A cipő ? Szent Isten, hisz az benn van a sütőben, mely alá ő azóta tüzet rakott, — ha kár esett volna a drága portékában 1 Kellemetlen szag fogadta a konyhában ahogy kirohant, s ahogy föltépte a sütő ajtaját, rémülten tánto- rodott hátra, mert ott hevert a gyönyörű lábbeli a nagy melegben alaktalan tömeggé összezsugorodva, mindörökre hasznavehetetlenül. Egy darabig csak nézte megsem- misülten féltett kincse romját, majd arcára csapva két kezét, szívtépő zokogásra fakadt a szegény gyermek. Ijedten futottak be az üzletből a boltos meg a felesége s látván a történteket, váltig korholták, vigasztalták a kis leányt, kit saját könnyelműsége íme ilyen nagy bajba döntött, de az csak jajveszékelt tovább és zápormódra hullottak könnyei. Csak azok sírnak így, kik pótolhatlan veszteséget siratnak. Ép akkor csoszogott be az öreganyja, kit már nyugtalanított az Ágneska kimaradása. Egy pillantással átlátta a helyzetet, de nem illette egy szemrehányó szóval se az úgyis kétségbeesett gyermeket, inkább megsimogatta a fejét, megölelte a remegő vállát: „Ej nol Ez már megtörtént, nem tudunk rajta segíteni. Majd máskor jobban vigyázol. Azért nem maradsz cipő nélkül, mindjárt reggel elmegyünk a vargához, és szabatunk vele másikat, épen ilyen szépet.“ „Van is nekünk arra pénzünk!* — zokog a kis leány. „Már hogyne volna, mikor van — kis cselédem. Hát a kis aranypénz, a fehér zseb- bevaló csücskébe kötve ? 1“ „De édes öreganyám“ — rémüldözik a kis Ágneska — „hiszen azt a kend nagykendőjére szántuk! “ — „Megleszek én vígan anélkül is. Már úgyis gondoltam, hogy vétek lenne újat venni helyette, mikor még olyan jó karban van.“ * * * Csikorgó hidegben ott ül Balláné a templomban, rajta az elnyűtt, szine- hagyott keszkenő. Mellette van a kis unokája, vadonatúj cipő a lábán; kérges markában annak a kezét szorongatja, és egy cseppet se fázik. Finom uridámák bársonyba, prémekbe burkoltan ülnek az első pádban, de én csak azt a ráncosképü öreg anyókát nézem, és mindenkinél szebbnek látom őt. Mert íme, ő, az egyszerű és alázatos, ama legszentebb érzésnek apostola, amely isteni eredetünknek legbiztosabb záloga és amit úgy hívnak, hogy: Szeretet. És úgy érzem, hogy általa szebb lett a világ, örülök, hogy ez a kis történet való igaz, és boldog vagyok, hogy én megláttam azt 1