Harangszó, 1914-1915

1914-11-08 / 4. szám

1914. november 8.

HARANGSZÓ.

29.

Alszik lányom.

Lublin előtt szept. elején.

Szól a harang, vetve ágyad: Imádkozzál apukáért,

Aztán csókold anyukádat S aludj lányom, kicsi lányom!

Puha ágyban álmodj szépen Tarka barka pillangókról,

Vígan szaladj a zöld réten,

S aludj lányom, kicsi lányom!

Messze földön édes apa Sáncárokban terád gondol.

Oda hallszik harang szava :

Alszik lánya, kicsi lánya.

Szól az ágyú, eső szitál,

Apa alszik elfáradtan.

Szeme elé kedves kép száll: Alszik lánya, kicsi lánya.

Knábel Vilmos.

Olvassátok a bibliát.

Z: olt. 119., 105.

Hol biblia a házban nincs, Tanyát a sálán Utált ott, Hiányzik olt a leoíább kincs, De Isten nem lel bajlákoi.

November 8. vasárnap, Luk. 18, 1—8.

. 9. hétfő, Luk. 18, 9—14.

„ 10. kedd, Kol. 1. 1, 1—18.

„ 11. szerda, Rom. 1. 12, 1 —12.

„ 12. csütörtök, Rom. 1. 8, 28—39.

, 13. péntek, Jákob 5, 13—20.

„ 14. szombat, Luk. 5, 1 —11.

A közös kút.

(Egy sebesült tiszt elbeszélése.)

Déli tizenkét óra.

Innen és túlnan is már reggel óta feküsznek a sáncokban és farkasszemet néznek egymással. Nem tudjuk, mire várunk ; alkalmasint, onnan túlról sem tudná megmondani egy tartalékos tiszt, hogy miért nem lőnek. Nagy pusztaság, sima, mint a tenyerem az a térség, amelyen a két hosz- szú árok cikcakosan elvonul. Patak vizének, erdőnek, kopaszodó fának sehol nyoma. Mindössze egy kút me- redezik a síkságon, mintha mérnök számította volna ki, pontosan a közepén a térnek, melyet a két árok beszeg. Egyformán közel az Orosznak és nekünk és egyformán elérhetetlen mindkettőnknek.

Az egész kietlen, puszta tájra ránehezült az a nehéz csönd, amelyet már jól ismertünk. Ez a csönd jár rendszerint előtte a csaták zajának,

olyan, mintha ebben foganna meg a srapnell sivítása, a géppuska kattogása, a lovasok diadalordítása s a haldoklók utolsó hörgése. Az őszeleji nap oly hevesen süti a hátunkat, fejünket, mintha ő is döntő rohamra menne minden nyilával. Telnek az órák. Vájjon mire várunk?. . .

A fiuk fásult közömbösségei nézik az égen a bárányfelhők vándorlását. Van, aki levelet ir, aki a hátán fekve alszik, szemébe vágva a sapkáját, mások pipálnak, diskurálnak. Délután 3 óra. Szomjazom és senkinél egy korty viz.

A fiuk mind sűrűbben emlegetik a szomjúságot. Némelyek állják hősi némasággal, de van, aki a golyót, vagy a kardvágást könnyeben viseli, mint azt, ha kicserepezik ajka és szikkadt a nyelve, mint a salétromos föld. Ezeknek a szenvedése most aránytalanul nagy, mert háromszáz lépésre ott a kút, melynek mélyére oda képzeljük a tiszta, hűvös vizet, a megközelithetetlent.

— A kút!

Egyre a kutat említik.

— Ne gondoljatok rá, — mondom. Ha rágondoltok, annál rosszabb. Hogy szomjasak vagyunk, talán azt is csak azért gondoljuk, mert a kutat látjuk. Fordítsatok neki hátat.

Már egészen este van, sötét és már hűvös van. Lehetetlen, hogy ebben a hidegben a szabad ég alatt valaki szomjúságot érezzen, hogy vizet óhajtson. De a kút közöttünk kisárt és némelyik bakánk még akkor is a szomjúságot emlegeti, mikor éjjel csakhogy ránk nem fagyott a ruha.

Reggel ismét a meleg őszi nap köszöntött ránk. Minden percben vártuk a parancsot és egyre késett. A szomjúság azonban megérkezett. Déltájban már tűrhetetlen volt. Már magam is elérkeztem ahhoz a ponthoz, amelyen azt hiszi az ember, hogy tovább egy percig sem birja. Pedig dehogy nem 1 Hányszor hittem és mindannyiszor kibírtam.

Délután már volt, aki ájüldözött, még több, aki káromkodott. Egy tizedes a szurony hideg vasán hűsítette a nyelvét és mind többen néztük a szerelmes sóvárgásával a kutat.

— Ne nézzétek, annál rosszabb! — mondottam, de hiába. Időnként minden tekintet csak oda tévedt, már aléltan is csak azon járt mindnyájunk esze, mint lehetne tiozzájutni.

Egyszer azt látom, hogy egyik közlegény kinyúlik az árokból s egyik lábát felrakja annak a fedezékjére. Rákiáltottam:

— Mit akarsz, szerencsétlen ?

— Nem birom tovább, hadnagy

ur. Én megpróbálom. Elmegyek a kúthoz. •

Haboztam, megengedjem-e, de aztán megszólaltak jobbról is, balról is,

— Engedje, hadnagy ur. Meglátjuk, lehet-e. Talán ihatunk mindannyian.

— Nem engedem! — kiáltottam. Itt maradsz I

A baka még be sem húzódott az árokba, mikor többen elkiáltották:

— Oda nézzen hadnagy ur 1

Az orosz árkokból kilépett egy katona. Pillanatra megállt, aztán térden csúszva, habozva elindult a kút felé. Távcsövemen láttam, mint meregetik az oroszok a nyakukat, figyelve, történik-e baja a vakmerő katonának. — Gyönyörű célpont volt, — és senkinek nem jutott eszébe, hogy lőni kellene rá. Néha megállt, felénk nézett, aztán ismét neki iramodott. Eljutott a kúthoz, itt fölegyenesedett, megmerte a vödröt és ivott. Aztán, — már nem csúszva, hanem bátor, egyenes tartással visszament.

Még az árokhoz sem ért, mikor abból egyszerre négy orosz bujt ki, ezek már töméntelen feldflaskát is vittek magukkal. Ittak, megtöltötték az edényeket, aztán, mintha a világ legtermészetesebb dolgát végeznék, visszamentek.

— Most pedig — mondottam — mi tesszük le a garast. Csak lesz annyi emberség a muszkában, hogy ha ő ivott, hagy inni bennünket is. Infanterist Pórheli, erigy fiam és hozz nekünk is.

Infanterist Pórheli úgy lépett ki az árokból, mintha csak kölcsönkérni menne a szomszédba. Háromszor tette meg az utat, míg mindnyájan el voltunk látva. Az oroszok az árok partjáról nézték egykedvűen buzgó szaladgálását, de semmi kifogásuk sem volt ellene.

így itattuk meg egymást, köteles udvariassággal, mi és a muszka. Azt hiszem, a gavallér ellenfelek minden alkalommal így viselkednek, ami mit sem von le abból, hogy alkalomadtán halomra lőjjük azokat, akiktől nem vontuk meg egy ital viz kellemességét.

Úgy is lett.

A Pórheli vizétől felüdültünk, mint a pipacs a nyári esőtől. A legényeknek visszatért a jókedve, már volt, aki íütyörészett, mintha nagy fáradalmakat pihent volna ki: nyújtózkodott a másik, mikor trombita harsant meg a közelükben.

Egy perc múlva ránk zúdult az orosz golyók zápora s a miénk