Harangszó, 1914-1915

1914-11-08 / 4. szám

26.

haBangszó.

1914. november 8,

Ez a csöndesedés nem megkövesedett fájdalom, nem a könnyek elapadása, nem maga elé meredő némaság. Csöndesedjél el az Úrban. Bizalom csöndesíti fájdalmadat. Gyermeki odaadás enyhíti szenvedésedet. Istenbe vetett hit törli könnyeidet. Ebben a csöndességben várjad őt. Bizonyos, hogy eljön. Lehajol hozzád és megsegít. Várhatod a segítő jobbját is. Megnyugszik idegen föld sírhalmán, a kórház betegágyán, a tömlöc sötét zárkájában. Várjad őt. Hittel, imádkozással, csöndes lélekkel várd az Urat 1

Várásodat ne zavarja semmi. Ne hasonlítgasd másokéhoz életsorsodat. Ne panaszold mások örömét. Köny- nyeiden át tudj örülni azokkal, kiknek élete szerencsésebb. Mondd: Isten felőlük máskép végezett. De erősen hidd: hogy mindegyitekről bölcsen végezett.

Csöndesedjél el és várd az Urat 1

Légy csendes szívvel, légy békével. Bízzál, ember, az Istenben;

Nála van öröm nagy bőséggel,

Véle boldogulsz mindenben.

O minden boldogságok atyja,

A bút örömre fordíthatja.

Légy csendes szívvel 1

Bár késik néha a segítség,

De biztosan eljön végre,

Ne zúgolódj, ha nyom az ínség,

Utóbb válik üdvösségre.

Ami lassan jön, bizonyosabb,

Ami késik, kívánatosabb :

Légy csendes szívvel!

Egy kis árvaleányról, meg az öreganyjáról.

Elbeszélés. Irta: Farkas Mihályné.

Hol volt, hol nem volt, — nem Meseországban, hanem egy akáclombos falucskában volt az a düledező házikó, melyben egy ráncos képű öreg asszony a Böske unokájával lakott.

A legszebb történetek különben se a képzelet világában játszódnak le, hanem a való életben. Csak rajta kell tartani a kezünket az emberiség szíve dobogásán, csak meg kell látni a kis fénybogarat az éjszakás sötétben, csak meg kell találni az igaz gyöngyöt a sok szemét között.

Ott laktak — mondom — a rozzant viskóban, amelynek régen valamikor vályogból vert falai féligmeddig visszasüppedtek már a földbe, míg rothadt szalmatödelét megbolygatta minden szélvihar, de azért megvédte a szegényeket a tél fagya, a nyár heve ellen.

Egy nagy cserépkályha is volt az alacsony szobában, igaz, hogy már csak a tapasztás tartotta benne a lelket, ám azért meg lehetett tőzni benne az egyszerű ételt, s mellette gubasz- kodva kihúzni a telet.

Végeszakadatlan téli estéken pereg a rokka fáradhatatlanul, — a leányka tollat foszt egy alacsony zsámolyon, a pisla inécsláng libeg-lobog — de ők megelégedettek, mert a szeretet lelke él velük, aki az egyszerű jámbor szívekben oly örömest tanyáz.

„Mesélj, édes öreganyám, te olyan szép történeteket tudsz.“

Bizony tudott. Az Árgirus királyfiról, a kakaslábon forgó várról, meg a csalafinta bakkancsos bandurról, örvendő gyermekkacagás csilingelése kísérte beszédét, de jaj I bezzeg együtt sirdogáltak, mikor a saját életének keserves regéjébe fogott.

Hogyanis fér el annyi szerencsétlenség, annyi sorscsapás egy emberi élet szűk keretében, mi edzi meg, mi tartja fönn a lelket, hogy hordozni képes az egymást követő megpróbáltatások súlyos keresztjét ? 1

Hűséges élettársa elesett a harcban, melyet a szabadságért vívtak akkor- időn. Ezüstje, aranya nem volt, de megáldozta a haza oltárán fiatal életét. Szegény özvegyasszony neveletlen árváira gondot visel az Isten. Erőt ád a szívébe, hogy meg ne szakadjon, erőt a két karjába, hogy dolgozni tudjon értük. Nőttek-nőddögéltek, szép sudár legények, szelíd, jámbor hajadonok. Gyarapszik már a ház gazdasága, munkáskezük nyomán, szerényen dolgoznak réten, mezőn, de csodálatosképen a nap le nem süti őket. Fehér az arcuk mint a hó, és egy-egy piros rózsa virít mindkét felül. Eső ha megveri, szél ha megle- gyinti őket, száraz köhécslésük jelzi, hogy ott lappang bennük az öröklött kórság, nagyapjukról reájuk maradt gyászos örökségük. Egyiken előbb, másikon később vett erőt, de vőlegénybokrétát, menyasszonyi koszorút nem kötöttek egyiknek se, ott feküsznek szép sorjában egymás mellett a ka- kasfűves temetőn. Szegény Banánénak, jaj, de szomorú virágos kertje van I Az Erzsiké mégis — a legkisebbik — jóságos Isten 1 talán megmarad. Fényes a szeme, dalos a kedve, fürge a lépése, háztüznézők kerülgetik az özvegy háza táját.

Muzsika szól az udvaron, hol annyi gyászos ének zengett, vidám násznép tarolja a rozmarin bokor ágát, leány- ; pajtásai — talpig fehérben — eskü- ' vőre kísérik Erzsikét. Megbékélt hát

a sors haragja, kihajnalodott hát mégis I

Nem soká tartott a boldogság. Csak míg tavasznyílás lett, csak míg a kis leányát mosolyogni látta, azután elköltözött a fiatal asszony is a földi világból, melynek legnagyobb örömét úgyis megérte már.

Az édesanya nem mehetett utána, mert a kis unokáját ugyan ki ápolta, ki őrizte, ki nevelte volna ? Sok nagy érzés termőföldje az emberi szív, de a leghatalmasabb mindenek között a szeretet. Egy olyan parányi gyermekkezecske, mely öntudatlanul kapkod pólyái közt, képes visszatartani és uj tetterőre edzi a sírba vágyót.

Istenem, mennyi önfeláldozás, mennyi álmatlan éjszaka gondja szükséges ahoz, míg egy olyan kicsiny teremtés beleszokik ebbe a durva életbe 1 Míg megerősödnek az apró karok, lábacskák, hogy szolgálhassák kis gazdájukat, míg a piros kis száj megtelik gyöngyszemekkel, míg a beszéd nagy tudományának nyitjára jön 1

Az édesapja nemsokára megházasodott, s el is költözött a vidékről. Pedig szerette a feleségét a maga módja szerint és ha életben marad, meg is becsülte volna, de a földműves nem nélkülözheti az asszony segítségét, cselédember helyet se kap anélkül.

Kis árváját az öreganyjánál hagyta, könnyebben kapott anélkül feleséget, a gyerek nagy? szálka szokott lenni az uj asszony szemében — de Bal- láné oda se adta volna a mostoha keze alá.

Öreg volt bár, de munkabíró és szorgalmas, és meg tudta még keresni mindkettőjük kenyerét.

Egy vászon-lepedőben a hátára kötve vitte magával,, mikor a mezőre dolgozni járt, s a szántóföld végén száraz ágakból kis sátort hevenyészett a gyermek számára, s az okos Nemmész kutya őrizte addig, míg ő gyomlált, kapált — a tücskök pedig cirpeltek a mulattatására.

Változatosság okáért olykor egy szalmavékába fészkelve csücsült az Ágneska a tarló szélén s onnét figyelte érdeklődve az oreganyja ténykedését; pipacs, konkoly, szarkaláb volt halommal az ölébe rakva, azokat szedte szét levelenkint, nyilván fűvészeti tanulmányok céljából. Mikor már Iábrakapott a kicsike, akkor úgyis megkevesbedett az öregasszony gondja, mert már nem akadályozta a munkában, elténfergett körülte játszadozva, s legalább volt kivel meg-