Harangszó, 1914-1915
1915-07-11 / 35. szám
1915. július 11. HARANGSZÖ. 277. nyékből az áramot és az ökrök a szétvagdalt sövényen át szép csendesen ballaghatnak a vár belseje felé. Mihelyt azonban egy bizonyos távolságra már haladtak, a várvezetőség bekapcsoltatja az áramot, úgy hogy az orosz már nem tehet olyan kényelmes sétát, mint az ökre, hanem elhull a sövényeknek iszonyú villám- csapásaitól. Az ökröket ellenben szépen beengedi a mi katonaságunk a várba: .Nagyobb szükségünk van egy kis pecsenyére nekünk, mint a muszkának I“ Csakhogy ezzel az ostromnak még korántsincs ám végei Nem igen szokta kímélni emberanyagát az orosz hadvezetőség. Most is egyre előre hajtja megmérhetetlen számú csordáját, akik közül sokan mégis csak keresztül vergődnek drótsövényen, farkasvermen, aknamezőn, minden akadályon. Mi az, ha ezerszámra hagyják is ott a fogukat: a fődolog, hogy sikerüljön az ostrom 1 Mintha sikerülne is. Az ütegparancsnok látja, hogy rengeteg vesztesége mellett is már csak 1000 lépésre van tőle az ellenség. Jelenti hát földalatti telefonján a várparancsnoknak? „Itt van már előttünk egész közel az ellenség, lőjjünk-e ?“ Válasz: „Várni!* A tiszt mégegyszer végigtekint gépfegyverein, derék gyalogságán és vár. De inár csak 600 lépésnyire az ellenség... Megint beleszól telefonjába: „Hatszáz lépésnyire az orosz, lövethetek-e?“ — „Nemi* A parancsnok már-már kétségbeesik, de csak engedelmeskedik a parancsnak... Utoljára rohan be fülkéjébe: „Az orosz már 300 lépésnyire van tőlünk 1 “ Visszacsönget a telefon: „Az ágyúkkal szalvét (össztüzet) adni szakadatlanul!“... Keletkezik azután egy olyan pokoli muzsika, amilyenről az orosz álmodni se tudott volna soha: fölemelkednek gyöpszőnyegeik alól halálosztó ágyúink, kattog a gépfegyver, durrog a puska... Az orosz meg csak hull- hull, mint érett gyümölcs a vihartól iszonyúan megtépázott fáról... Mint a tiszavirág forró nyári estén a víztükrét, úgy borítja immár az erődítmény előtt levő árkokat ezer, tízezer, húszezer orosznak az agyonmarcangolt, véresre tépett teste... Az ütegparancsnok megint beszól a várparancsnoknak: „Annyi már előttünk az orosz hulla, hogy az újra felénk rohanó ellenséget miatta már nem is látjuk!“ — „Gránáttal szétlőni a hullahegyet I“, — jön neki az utasítás. Nyolc ágyú végzi most rettenetes munkáját. A lekaszabolt szegény orosz halottaknak a tagjait, egy kezet, egy lábat, fejet, törzset kilométerekre hajít el a gránátoknak mérhetetlen ereje... Erre azután csakugyan megáll az ostromlók támadása, hiszen nincs hatalom, amely az ilyen védekezésnek ellenállhasson. Aki még életben maradt, az rohan vissza, ahogyan csak bírják a lábai, de veri, paskolja, öldökli még futtában is a gépfegyvernek, a puskának szakadatlanul sarkában levő vihara... Vége immár a támadásnak... Előjönnek egészségügyi katonáink, hogy a borzalmas mészárlás után megkezdjék keresztyéni munkájukat: ösz- szeszedjék a szegény, szánandó sebesülteket. Innen is egy jajgató embert emelnek föl, onnan is egy szegény szemevilágát veszítettet igyekeznek bevinni ápolásra a kórtermekbe... amikor egyszerre irtózatos srapnellés gránátzápor szakad le reájuk. Az embertelen orosz parancsnok nem engedi meg saját sebesültjeinek ösz- szegyűjtését, mert úgy tartja, hogy az ápolás nélkül elpusztuló szerencsétlenek holttesteiből majd dögvész, vagy más ragály támad, megfertőzi a várbelieket és így, ha a hősiesség nem is, de a ragály majd mégis csak megveszi a várat... Az egészségügyi csapat szomorúan jelenti, hogy nem tudja teljesíteni emberbaráti föladatát. .. Elsápadva hallja a jelentést a vár- parancsnok. . . Egyideig talán még tusakodik magával, de azután megszilárdulnak vonásai: aminek meg kell történnie, történjék meg!... Megy is már a parancs: „Mihelyt beáll az éj, naftával leönteni az orosz sebesülteket és rájuk lövetni gránáttal, nehogy megfertőztessék a levegőt I “... Reggelre kelve a sebesültek helyén már csak összeégett csontok és üsz- kök... Ilyen volt Przemysl első ostroma. Azt írják mostanában a lapok, hogy az olasz határon levő erődítményeink olyan erősek, mint amilyen Przemysl vá-a volt. .. Azt beszéli szívünk reménye, hogy a magyar bátorság és vitézség nem vesztett még erejéből... Lát még Przemysl-ostromot a világ!... Miért fizetek elő a Harangszóra ? mert épít, tanít, szórakoztat, olyan olcsó, hogy a legszegényebb is elbírja. Garibaldi üzenete az olaszokhoz. A római Gianicolo hegyen áll az olasz szabadsághős, Garibaldi hatalmas lovasszobra. Talapzatán ez a felírás olvasható: Róma vagy a halál! Ebben a rövid mondatban össze van foglalva egy küzdelmes, sokszor kalandos élet minden vágya és minden törekvése. Róma jelképezte a nagy szabadsághős álmait. Egységes Olaszországot akart teremteni, mely biztosítsa a nemzet fejlődését és előretörését. Ezért fogott fegyvert s ezért harcolt hosszú időn keresztül. Babér övezte küzdelmét. Beírta nevét az olasz nép szivébe. Rajongással emlegetik, mint mi magyarok Kossuth apánkat. Ebben a nehéz, történelmi időszakban, midőn hűtlen szövetségesünk ellenünk fordult, eszünkbe jut, hogy az olasz szabadságért folytatott nagy küzdelmekben, vitéz magyar harcosok vére is öntözte az olasz földet. Életük feláldozásával, vérük hullásával segitették magyar őseink az olasz szabadság kivívását. Mikor 1864-ben éhínség pusztított Magyarországban, a külföldön élő magyar menekültek mindent elkövettek, hogy otthon levő honfitársaik szenvedését enyhítsék, így többek között Irányi Dániel levelet írt az olasz szabadsághősnek s támogatását kérte. Erre a következő válasz érkezett : Ha az olaszok elfeledték volna, mivel tartoznak a magyaroknak az olasz szabadság csataterein kiömlött nemes magyar vérért — háládatlan- ságuk bámulásra kényszerítené a világot. Most a mikor Magyarországot a csapások legsúlyosabbja, az éhség gyötri, hitem szerint mindannyiunknak segítségére kell sietnünk s nem csupán a szánalom érzésének sugallatára, hanem, hogy ez is újabb jele legyen a két nép testvériességének, a melyet soha meg nem tagadtak és a melyet nem is fognak megtagadni soha. O. Garibaldi. Azóta elmúlt 50 esztendő. Ez az idő nemcsak az olasz szabadságharc hagyományaival, hanem a szövetség kötelékeivel is szorosabbra kapcsolta hazánkat és Olaszországot. És mégis az olasz elfelejtkezett az érte kihullott „nemes magyar vérről“ elfelejtkezett a szövetségi hűségről s ellenünk fordult. Ennyi hálátlanság igazán „bámulva kényszeríti a világot.“
