Harangszó, 1914-1915
1915-07-04 / 34. szám
1915. július 4. HARANGSZO. 267. — Édesanyám, meg testvéreim vannak. — Na és ?... — Értük teszem, ezredes úr. Most írták hazulról, hogy a kis földecské- től elesnek, meg a kis ház ajtaját is becsapják előttük, mert nem tudják megfizetni az árendát. Pedig biztosan reggeltől késő estig győzködnek. — Hát értük teszed, fiam ? — Értük. De a hazáért is. Medália meg pénz nélkül is szívesen megteszem, ezredes úr. — Tudom. Ismerlek. Te vagy az ,3$ én emberem, gyere. A parancsnoki irodában rábökött a térképre. — Itt vagyunk mi. Innen északról húzódik le az ellenséges sereg. Túlerővel vannak. Lehetnek még egyszer annyian, mint mi. A másik oldalról is ellenség fenyeget. De ezen a folyón csak egy helyen lehet átkelni. Itt van a szálfenyőkből összetákolt hid. Erős, széles alkotmány, megbirja a csapat szállítást. Hát, látod, ha ezt a hidat felrobbantjuk, akkor kimenekülünk az ellenség gyilkos öleléséből. Egy csapatunk lehetetlenné teszi a hid- verést, mi többiek pedig feltartóztatjuk a másik oldalról jövő ellenséget. Te- * hát a hidat fel kell robbantani. Érted, kell I Az előőrsök jóformán már eljutottak a folyó partjáig, biztosan őrzik a hidat. Légy óvatos. Akármiképpen, oda kell jutnod. Még az őrségen keresztül is. Még az életed árán is. De az életedet csak akkor add oda, ha már végeztél a híddal. Megértettél ? — Megértettem, ezredes úr. — Tehát jól vigyázz! Itt van a hid, itt vannak az odavezető ösvények, innen várhatod az előőrsöket. — Igenis, ezredes úr! — Mihelyt leszáll a szürkület, indulhatsz. — Igenis, ezredes úri — Vigyázz fiam, több függ a sikertől, semmint gondolod. ^ — Vigyázni fogok, ezredes úr. — Hát azután van-e valami kérésed. — Ha nem jönnék vissza, ezredes úr, az édesanyámra... — Tudom fiam, lesz gondom az édesanyádra. írd csak ide a címét erre a papirosra I... Most pedig, előre fiam I Nyitott szem, erős szív, biztos kéz I Isten segítsen útadón I... Alkonyaikor Bírta Sándor nekiindul jg a csúszós hegyiutnak. Lassanként megkisebbíti alakját a távolság, elnyeli a vastagon húzódó ködtenger. Csak néha villanik fel a villamlámpa kerek fénye, amint az útat keresgeti, de azután azt is eltemeti a nagy szürkeség. Tizenegy óra tájban meghúzódik a sűrű erdőben egy kis sziklás barlangban. Előveszi térképét, a villamlámpa fényénél megvizsgálgatja, hogy tulajdonképpen hol járhat. Fejét rázza. Lehetetlenség! Nem vezet ez a meredek út a folyóhoz ! Eltévedt. Lassan ki okoskodj a, hogy hol hibázhatta el az utat, azután visszamegy. Keresi, kutatja. A lámpával is spórolni kell, nehogy kiégjen. A kezével tapogatja ki, merre hajol el a fák közt kanyargó ösvény. Hopp, itt van. Ez a jó út I Itt vezet le jobbra a völgybe. • Egy félóra múlva hangos zúgást hall. Lenn dübörögve rohan a folyó. Hála legyen a jó Istennek, célhoz érkezett! Óvatosan csúszik lejebb. Meg-megáll, hallgatózik, a szemét erőltetve vigyázza körül a vidéket. Sehol semmi, csak a folyó zúg. Az ösvény éppen ráereszkedik a hidra. Nem megy ezen az úton. Belép a bozótos erdőbe s kézzel-lábbal tapogatózva, lassan, csöndesen ereszkedik alá. Leérkezik. Amott feketélik a hid. Behúzódik egy bozót mögé s lélegzett visszafojtva figyel. Semmi nesz. Azaz mégis, valami egyforma zaj, mintha valami nehéz csizmába bujtatott fáradt láb csoszogna a nyikorgó padlókon. Ni csak, egy villanás. A túlsó hídfőnél szikrát csihol ki valaki, a kiugró fény megcsillanik a kézben tartott puska szuronyán. Akkor az innenső hídfőnél is lesz őr. Néhány percig vár, azután óvatosan tovább csúszik. Az ezredes idegesen jár fel és alá szobájában. Egyszer-egyszer leül Íróasztalához s a térképet nézi. — Egy óra, két óra, már régen itt lehetne 1... Majd kimered a nyitott ablakon s hosszan figyel a messzeségbe. Idegesen kirántja óráját. — Fél három. Ésmég mindígsemmi. Mi ez, mi történhetett? Bírta Sándor már ott csúszik a hidfő alatt. A korláthoz támaszkodva sötét alak húzódik meg. Feje mellére csuklik, fegyverét magához ölelve tartja. Figyeli egy ideig, nem mozdul. Alszik. Lassan tovább kúszik, már fenn van a hídon. Még egy pillanat s két erős kar beléfojtja az őrbe a kiáltást. Az ezredes éppen az óráját nézi. Arca sápadt, a szeme szögietje idegesen rángatózik. Egyszerre irtózatos dördülés rázza meg a levegőt. Az ablakok megrezegnek s a falak megrázkódnak a nagy légnyomástól. — Sikerült 1 Hála Isten, sikerült 1 Megvan mentve az ezred !. .. — Tényleg sikerült. A hid forgácsokra szakítva beledőlt a rohanó folyóba. Csak az innenső hidiáb maradt épen, de azon is égnek meredve, hangos süstörgéssel világítanak a padlók. Mikor kora reggelre a mi csapatunk elhelyezkedett a folyó partján készített fedezékébe, az ellenség lassan visszahúzódott. Bírta Sándort ott találták a mieink az erdő tisztáson. Három golyó érte, az egyik halálos volt. A noteszában ezt a levelet találták: „Édes, egyetlen jó anyám I Tudatlak, hogy a mindenható Istennek segedelmével egészséges vagyok és bár eddig sok fényes győzelemben vettem részt és pusztítottam a muszkát, mint a sáskát, semmi bajom sem lett. Biztosan azért került el a kartács, meg a golyó, mert Te imádkoztál érettem, édes jó anyám. Imádkozzál tovább is és légy nyugodt, hogy a győzelem után viszontlátjuk egymást. A hátralékos bár miatt ne busulj, mert képzeld el az én nagy boldogságom, egy csatában úgy kitüntettem magam, hogy az én vitézlő ezredesem arany medáliával és hatezer koronával jutalmazott meg. A pénzt elküldöm neked édes szülém és az arany medáliát is, amit őrizz meg, amig hazajövök. Könnyet sohse ejts, hanem légy büszke a Te fiadra, aki a hazáját védi. Ahogy a jó Isten ehez a hatezer koronához segített, úgy haza is segít nemsokára. Csókol Annussal, Erzsókkal és Birivel együtt szerető Sándorod.“ A levél mellett egy darabka papiros feküdt ezzel a néhány sorral: — Ezredes úr 1 Meg ne írja az édesanyámnak, ha meghaltam. Meghasadna szegénynek a szíve. Az erdőszélen sírt ástak a katonák. Magas fenyők tövében, alacsonyan kúszó borókák mellé eltemették a vitéz bihari káplárt. Fejfát is ácsoltak faragatlan fenyőgalyból, csak a név helyét hántották le s ráírták kikerekített, öreg betűkkel Itt nyugszik bírta Sándor aranymedáliás bihari káplár. Meghalt hazájáért és az édesanyjáért! Szép végtisztességtevése volt. A hadnagy úr mondta a Miatyánkot, a legénység meg sortüzet adott. Azután a kürtös elfujta a nagy takarodót, fújta, fújta panaszosan, elhalón. A bánatos nóta szakgatott szava úgy sírt bele a ködös hajnalébredésbe, mintha egy édesanya fájdalma zokogna benne.
