Harangszó, 1914-1915

1915-06-20 / 32. szám

250.

HARANGSZÖ.

1915. június 20.

lehetett ott, midőn a mieink is Prze- mysl piacáig értek? Talán a lelkűk ült ki arcukra, talán már zokogni sem tudtak! A diadalérzésben fölolvadt a lelkűk s érzés volt egészen!

A diadal a lankadatlan kitartásnak eredménye. Aki mindvégig kitart azé az örök élet koronája. Légy hű mindhalálig és neked adom az élet koronáját — mondja a Szentírás. Állandóság, megmaradás, kitartás, — ez minden diadal kulcsa. Csupa nemes, öntudatos, férfias és keresztyén tulajdonság. A kitartásban nyilatkozik meg az ember legbensőbb mivolta szerint. Ez az ember és a nép minőségének próbaköve. A kitartásban válik el, hogy mi lakik az emberben. Nem abban, hogy pillanatnyi fellángolásában mit mond és tesz, nem ez még csak a felület-ember képe. Az igazi ember a folytonosságban takarja töl belsejét, értékét vagy értéktelenségét. A legnehezebb feladat, ami csak van a világon: légy hű önmagadhoz, az emberekhez és Istenedhez!

És most szálljon át lelkünk a harc mezejéről a vallás mezejére. Ez is harcmező, csakhogy itt fegyvereink nem testiek. A lélek birodalma ez, élet az Istenből. Az örök ellenség a rossz, a bűn, mellyel nem köthetünk békét soha. Ha békét kötnénk a bűnnel, akkor a kárhozat és halál országába jutnánk. A bűnnel harcolni kell, állandó fegyverállapotban. Vigyázattal, éberséggel, imádsággal. A bűn szereti az alattomos, éji támadást. Résen kell lennünk, hogy be ne törjön szívünk várába. Harcolnunk kell kitartással, állandósággal, megmaradással, szívóssággal.

Ha a bűn támad s én erőtlenül megadom magam, akkor másodszori támadása már könnyebb lesz, harmadszori még könnyebb és így tovább. De ha a támadásra ellentámadással válaszolok és kitartással, én nyerek erőt, úgy hogy a másodszori támadást már könnyebben verem vissza, a harmadikat még könnyebben és így tovább. A bűn elleni harcban az Ur Jézus Krisztus a vezérem. Ő maga harcolta végig ama nemes harcot, végezetül eltétetett néki az igazság koronája. Nem küld előre elsőnek a tűzvonalba, hanem végig- küzdi maga a harcot s azután így szól szelíden: Jer és kövess enge- met. Küzdenünk kell Jézussal élünkön ama rendületlen bizonyossággal, hogy győzni fogunk. Hit által minden lehetséges. Mindent cselekedhe- tem a Krisztus által. Ne mondd azt, hogy nem tudod elviselni a nehéz

bizonytalanságokat és a mostani fojtó életet. Ne mondd, hanem szorítsd jobban a vezér kezét. Legyen hited Istenben. Ha valaki azt mondja ennek a hegynek: Kelj fel és dőlj a tengerbe és szivében nem kételkedik, hanem hiszi, hogy amit mond, megtörténik, meg lesz néki, amit mondott. (Márk 11, 22—23.) Érted az igét, ez a vezér hadiparancsa ? 1 Higyj diadalodban a küzdelem hajnalán. Hittel indulj a küzdelembe. Ha nem él benned elevenen a hit, kérd imában és megkapod. Ingatag szívvel ne küzdj, mert elbukol. Tudnod, érezned kell, hogy győzni fogsz. Ne gondolj arra, hogy esetleg légy őze tel. Ez gyengeséget rejt magában. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk ? De a vezér nélkül ne indulj a harcba. Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek — mondja ő maga. De általa Isten nekünk adja a diadalmat. Éltetni fog a szent diadalérzés s bensőd csendesen imára magasztosul: Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.

Egy marék virágszirom.

Bevezetésül igaz történetek elé.

Irta: Kap! Béla.

Száraz zivatar zúg végig a határon. Korai rekkenő fekszi meg a május eleji tájat. A fák fiatal, zöld lombja fáradt csüggetegen verődik össze, s a szentgyörgy virág barnásra ványadt csengetyüje lankadtan húzódik kardos levele mögé. Haragos viharfelhő feketíti az eget, amott meg lassan mozduló szürkés-barna felhő gomolyog elő a hegyek mögül, mintha tarajos kucsmát rajzolna az erdős hegyóriás fejére.

Csapódik a kertajtó. Hajlott honvéd zuhantja vállával a szél ellenében. Mindkét kezében bot. Lassan botorkál, olyan különös furcsa formán, hogy minden lépésnél végig- vonaglik egész teste. Látunk most ilyen embereket, kik vállukkal is dolgoznak, amikor mennek.

— ítéletidői — mormogja csöndesen.

— Az bizony, hagyom rá, s az arcát fürkészem. A betegség sápadt álarca mögött megtalálom az ismerős vonásokat.

— Maga az, Tóth János?...

— Én vagyok.

— A kulcsos-utcai Tóth János ?

— A kulcsos-utcai Tóth János.

j Hallgat egy pillanatig s az elérzé- kenyedését rejtegeti a bajusza alá.

— így jöttem haza, két bottal.

— Meg a nagy vitézségi aranyéremmel, tódítom hozzá.

— Azzal.

— Meg még csillagokat és egy stráfot is szerzett a gallérjára.

— Azt is szereztem.

Hallgatás. Csöndesen néz maga

elé, míg én szavammal lassan összefűzöm a múltat a jelennel. Hogy is volt csak, mikor utoljára itt járt, mikor nekiindult a nagy háborús országúinak, mi is történt azóta idehaza. Titokban megnézegetem az arcát, amin nélkülözés, szenvedés, borzalmasságok látása, megkeményítették a kifejezést. Számítgatom, hogy négy éve nősült, lehet vagy 28 éves. A szeméből mégis a 40 évesek életkomolysága néz felém.

Lassan indul ajkán a szó, de azután olyan egyformán pergeti, mint ahogyan a hegytüremlésből, kavicson, zöld mohán keresztül, elapadás nélkül, egyforma gazdagságban gyöngyözik alá a tiszta forrásvíz.

— Bevonuláskor közlegény voltam. Mikor bokrétás szalagos sapkával még egyszer utoljára bejártuk a várost, az egyik utcasarkon haptákba állított a P. százados úr harsány hangja.

— Hova indulsz, fiú, azzal a sok pántlikával ?

— Százados úrnak alássan jelentem, a lakodalmamra megyek!

Pedig hej, mit tagadjam, olyan félve, olyan ijedősen szaladgált lelkemben a harci kedv és keserűség, mint az arany gyíkocska, mikor kinn sütkérezik a napsütéses homokban s a csintalan gyerekek megfuttatják a kavicsos és töldtúrásos búvókák közt.

De odakinn mindenki megváltozik. A „ki a legény a csárdában“-féle alakok hetvenkedése elhallgat. El- csöndesednek a káromkodók. Maguk elé méláznak a gúnyolódók. Hogy megremeg az ember lába alatt a föld s kormos, füstös éjszakákon, világító falvak rőt tűztengerén vezet keresztül a menetirány, kevesebb lesz a szó és több az érzés. Az útak mellett lábukkal felfelé fordult, puf- fadt testű lovak hevernek. Temetet- len holttestek. Messzire vitt, leszakított testrészek, fejetlen, csonka törzsek. Üszkös ház sorok, gránát által kivájt mély üregek. Azután a ke- resztül-kasul húzódó lövészárkok, szétdöntött fakalyibákkal, földbe vájt, kiszúrt ablakszemü húzódó helyekkel.