Harangszó, 1914-1915

1915-06-13 / 31. szám

1915. június 13.

HARANGSZŐ.

245.

ez a parányi kis fehér felhő. Fiatalabb korában sokat járt a tengeren s jól ismerte a vihar kitörésének előzményeit.

Egy óra múlva ki fog törni a zivatar teljes erejéből s akkor mindnyájan elvesznek, akik a jégen vannak, gondolta magában. Hogy a közelgő veszedelemre figyelmeztesse a tavon levőket, elkezdett hangosan kiáltozni. Figyelmeztető szavait azonban nem hallották meg. Ez alatt a felhő mindig nagyobb és feketébb lett. Még csak pár pillanat s a vihar kitör.

Az öreg asszony erre minden erejét összeszedve a hályhához vánszor- gott, honnét parazsat vett ki azt ágyába dugta. Azután igyekezett a szobából menekülni. A házacska pár pillanat múlva lángokban állott s midőn a jégen levők a tűzvészt észrevették, gyorsan a partra rohantak.

Már erősen zúgott a szélvész koromsötét volt az égboltozat, a jég recsegni kezdett. Éppen az utolsó ember tette lábát száraz földre, egyszerre csak iszonyú recsegés, dübörgés hallatszott, a jég beszakadt, a hullámok a part töltésén hömpölyögtek.

így mentette meg a szegény öreg asszony az egész város lakosságát. Feláldozta saját vagyonkáját a közjóért

NEHÉZ_ÓRÁK.

Könyörgés.

Atyám, űzd el bús éjszakám, Szép napodat derítsd reám,

S add, verjen benne gyökeret A hozzád való szeretet.

Szivem nyugalomért eped,

És várja segedelmedet;

Ne várj Uram, soká vele,

Mert lelkem elcsügged bele.

Gyógyítsd meg ezt a bús szivet, Erősítsd meg térdeimet;

Lásd meg fáradt lelkem baját, Halld meg epedő sóhaját.

Méltó hozzád nem lehetek,

De amióta szenvedek:

Gyarló szolgádnak kebele Hittel, hálával van tele.

Homály fog be köröskörül, Miként ha volnék egyedül; Nincs oltalom nincs menedék, Csak egy ajtó van nyitva még.

Kegyelem ajtaja te vagy,

Óh üram, zörgetek, ne hagyj. El nem bocsátlak tégedet,

Míg meg nem áldasz engemet.

Isten törődik velem.

Tegnap azt kérdeztem magamtól: vájjon igazán áz Isten szeretetét mutatja-e az, hogy szenvedést bocsát mi reánk ? Egy egészen egyszerű gondolat megerősítette lelkemet. így okoskodtam: ha az Isten a szenvedéssel gyermekévé akar nevelni, akkor a szenvedés nem egyéb, mint törődés az én telkemmel. Azt bizonyítja, hogy az Isten figyelemmel kiséri életemet. Nem engedi, hogy a világ kisértései elhatalmasodjanak felettem. Nem engedi, hogy belemerüljek az önzésbe, bűnbe, hanem ő maga beleavatkozik életembe, megfogja kezemet, erős kézzel kiszakít környezetemből s biztos útakon vezet. Hogy az út tövises és szakadékos, az semmitsem változtat magán a szeretetem Isten a célt nézi és nem az eszközt. Előtte életünk megjobbulása, lelkünk üdvössége a fontos és nem az az út, melyen vezet. Bárcsak én is ezért az egyetlen, legfontosabb célért, felejteni tudnám sok szenvedésemet. Bárcsak ne nézném mindig a tövises útat, a sötét éjszakát, az előttem tátongó feneketlen szakadékot, az útamat szegélyző romokat és sírhalmokat, hanem néznék előre, néznék fölfelé és látnám meg a célt, a miért szenvedek. Akkor talán kiérez- ném minden szenvedésből azt a boldogító gondolatot: nem vagyok elhagyatva ! .Szerető, gondviselő, jót akaró lélek melegségét érzem magam körül. Az Isten törődik velem!

Nem jobb-e ezzel az érzéssel vándorolni a szenvedés útat, semmint a boldogság-útját járni, de azzal a tudattal, hogy senkisem törődik velünk ?

Találkoztam ilyen emberekkel. Találtam köztük szerencséseket és szerencsétleneket, boldogokat és boldogtalanokat. De mindig mélyen sajnáltam őket, mert mindig úgy éreztem, hogy életükből hiányzik egy megnyugtató szép vonás, az, hogy valaki törődik velük. Jönnek, mennek és senkise kérdezi tőlük: hova mégy ?

Csaponganak féktelen kedvteléssel, tapossák a törvényt, legázolják az erkölcsöt, a nemes érzést és senkise fogja meg kezüket és senkise mondja nekik : vigyázz! mit csinálsz ? Nincs, aki magára vegye szenvedésük egy részét. Nincs, aki örömüket megossza. Nincs, aki velük éljen, értük éljen, jövőjüket vigyázza s boldogságukért imádkozzék. Ha még olyan nyugodt lenne is ez az élet, nem kívánom és nem irigylem. Hidegnek érzem, üresnek látom. A sírbolt nyirkos levegője dideregteti meg lelkemet, mihelyt rágondolok. Fázom attól a gondolattól, hogy ezekkel nem törődik senkisem.

Nehéz a szenvedés. De nyugodtan elviselek minden szenvedést, ha azt érzem, hogy az Isten törődik velem. Gyötrő fájdalmakban, nehéz lemondásokban az írás szava vigasztalja lelkemet: „hogyha dorgálás nélkül valók vagytok, melyben mindenek részesek, akkor bizonyára korcsok vaqy- tok és nem fiák. Én pedig nem akarok elfelejtett idegen lenni, én az Isten gyermeke akarok lenni. Még a szenvedés árán is Isten gyermeke akarok lenni.“ (Zsid. 12, 8.)

A magyar gazda a csatatéren.

Ezer esztendőnek előtte lovasemberek jöttek kelet felől. Apró mokány paripáik úgy futottak, mint a szellő s bárány bőr-süvegjük mellett sastoll hegyeskedett. És a krónikások megírták, hogy vad nép, kegyetlen, pogány, aki a szélistennek, meg a holdistennek áldoz paripát s a földistenhez fohászkodik, amikor meghasad a folyamok hátán a jég. Ebből a vad, harcos, pogány nemzetségből, a magyarból szelíd, békességes embersereg lön. Egy Istent imádnak, s benne imádjuk azt a gondviselőt, aki a kalászt, a magot, az életet adja. Tisztelik verítékkel, szolgálják munkával, izmos karjuk minden erejével. Ds azért megmaradtak vitéznek, szilaj nak s amikor veszedelemben van a föld, kifogja régi harcos szolgáját, a lovat az eke elől és arra felé küldi huszárfiait, ahonnan ellenséges lovak nyerítése hallik. Hosszú ezer esztendőkön keresztül így volt és így lesz a jövőben is. A magyar katonának nincsen párja, kerek e világon, s a magyar katona a magyar gazdából, a magyar föld- mivesből lesz. Róluk szólnak a vitézi énekek, őket csodálja a nagyvilág. A hősi virtus, a katonavitézség benne piroslik a vérükben és még a ke