Harangszó, 1914-1915
1915-06-13 / 31. szám
246. HARANGSZÓ. 1915. június 13. mény porosz ezredek is a magyar bakától tanulták meg ebben a háborúban, hogy kell szuronnyal, puskaagyakkal kiemelni árkából az oroszt, a szerbet. Csodás érzések vesznek erőt rajtuk, hallva a magyarnak vitézségét és mintha besirna hozzánk a szobába valami távoli ének, amelynek a ritmusát a magyar lélek szabta meg és amely úgy szól, hogy nincsen párja a magyar katonának. És ezt nemcsak mi tudjuk, hanem tudják mások is. Boro- evics gyalogsági tábornok, a ki a földetturó magyar gazdából lett katonát ismeri, igy nyilatkozott róluk: A magyar gazda, a nemzet e gyöngye, kiválóan harcol. Vitéz, ki- tartó; az időjárás viszontagságaival és a nélkülözésekkel szemben majdnem érzéketlen, mindig jókedvű, engedelmes és ragaszkodó, mint egy jó gyermek. A magyar gazda örömmel adja oda verejtékének és vérének utolsó cseppjét is. Én 36 évvel ezelőtt, Szerajevó ostrománál megtanultam a magyar gazdát becsülni, ma Tomaszow, Gro- dek, Przemysl és még sok más csata után csodálom. Az Isten tartsa meg Magyarország legerősebb oszlopait: a magyar gazdákat 1 Boroevics, gyalogsági tábornok. Régen tudtuk ezt az igazságot, tudtuk, hogy a vitéz magyar katona megérdemli ezt a dicsértetet, de azért jól esik ezt megfelelő, illetékes helyről hallani. r Oh istápoljatok ... Derűs szemekkel ki nézi a világot, Mélázva hallgatja a madár dalát, Fürge lábaival ki ropja a táncot: Nem érzi még az a mások baját.., Hullámzó rónákon vágta a szép rendet Az acélos kar, mely íme, mostan reszket... Nem peng a sarkantyú hetykén csizmáján — Mankó van helyette szegénynek lábán. Imádni Istenét, — mely messziről hívja Az ájtatos hívőt — nem hallja már ezt ő A hívó harangot, zsolozsmát és papot, Oly régen hallá már e sokat szenvedő. Arcát feléd fordítja — volt, deli legény, Hogy mit se lát többé? — nem hitte azt szegény, \?ad népe Szerbiának megfosztá szemétől.., Oh szállj magadba ember, ilyenek könnyétől I *•'&; ' V Ki vakon, ki bénán, ki hallását vesztve, Némán jár e földön keresztre feszítve ... Ily hősöket ugye kedves honleányok Szívetek sugallja : — Óh istápoíjátok I... SARKÁN? KÁLMÁNNÁ. Könny és mosoly. Kicsiny dolgok a nagy háborúból. Megható históriát közölnek a német lapok. A német hadsereg egyik tartalékos hadnagya valahol Varsó körül azt a parancsot vette, hogy gyújtson fel egy falut. A parancsnak megfelelően, mondja a hadnagy, öt helyen meggyújtatta a falut. A száraz szalmatetőkből haragos lángnyelvek csapkodtak az égnek és mi hamarosan visszahúzódtunk lövőárkainkba, mert félő volt, hogy az oroszok, akiket a faluban sejtettünk, megtámadnak bennünket. Alig, hogy bevettük magunkat állásainkba, lángtenger borította el a viskókat. Esteledett. A rőt fény kísérteties játékkal sziporkázott a havon s egyszerre az egyik katonám elkiáltja magát: — Állj I Ki vagy ? A puskák závárja megcsattant s lövésre készen feküdtek a legények. A falu végéről ugyanis egy alak közeledett felénk. A tűz-világítás kísértetiesre növesztette alakját. Jobb kezét magasra tartotta, mint a ki megadja magát. Bal kezét védőén terjesztette ki, mintha félne valamitől. Tétova, csendes, kisértetszerű volt a járása, mint az alvajáróké.. A rajvonal ismét rászólt: — Állj I Ki vagy ? Az alak azonban közeledett. Már ki lehetett venni ruháját. Orosz gyalogos volt. Lassan, bizonytalanul lépkedett, mint a ki fél, hogy elvágódik. A mellettem álló katona célba vette. Visszatartottam. Láttam, hogy a dolog valahogyan nincs rendben. Két szuronyos katonát küldtem az oroszért, a ki ellentállás nélkül követte katonáinkat. Kitűnt, hogy a szerencsétlen ember világtalan. Lövés érte a fejét és mind a két szeme világát kioltotta. Bekötöztük sebét, enni, inni kapott, cigarettát tettünk a szájába. És elmondotta, hogy ékszeres Szebasztopolban. Négy gyermeke van. Tudja, hogy soha sem látja meg a napot. Vigasztaltuk. Erre vállat vont és odavetette azt a rendes orosz mondást, mely valóságos nemzeti kincse az elnyomott orosz millióknak: — Nicsevo... Mindegy... * Az untauglichok sorozása alkalmával történt, hogy a bizottság előtt egy vézna, horpadt mellű és minden tekintetben untauglichnak mutatkozó legény jelent meg. Elég jól volt öltözködve, de ruhái úgy lötyögtek rajta, mint a madárijesztőn. Csak félig vetkezett le és az orvosok már is intettek neki, hogy elég, ne fáradjon, ilyen testalkattal és horpadt mellel nem lehet valaki katona. A fiatal-, ember feléjük fordította sápadt arcát és rájuk szegezte égő tekintetét. És megszólalt: — Mondják meg doktor urak, miért nem vesznek be ? — Azért barátom, mert magának nagyon szűk a melle. A fiatalember hallgatva simította végig magas homlokát s egy kis pauza után így felelt: — Szűk a mellem ? Talán még elég nagy arra, hogy elférjen benne egy orosz golyó és elég széles arra, hogy elférjen rajta egy vitézségi érem ? E felelet hallatára a tetszés moraja vonult végig a bizottságon. A főtörzsorvos odalépett a sovány ifjú elé, megveregette a vállát, megszorította a kezét és harsány hangon így kiáltott : — Tauglich 1 Ennek a fiúnak helyén van a szive és nekünk ilyen emberekre van szükségünk. Isten éltesse, ifjú barátom! A katonának bevett ifjú boldogan távozott. * A kengyeli puszta Jásznagykun- szolnok vármegyében található s mostantól fogva drága jó televényén kívül egyébről is nevezetes. Ott sirdogál ugyanis, vagy vidáman gügyög, pillanatnyi kedve szerint, egy öklömnyi fiúcska, Fekete Péter derék magyar béresnek a csöp gyereke, akit nem hívnak másképpen, mint Fekete Hin- denburg. A Hindenburg név ezúttal a jól ismert Károly, István, György avagy éppen a Péter nevet pótolja sajátságos módon, a kengyeli béres nagy, makacs akaratának eredményeképpen. Mivelhogy Hindenburg tábornagy neve és dicsősége elhatott Fekete Péter házatájára is, az alföldi magyar roppant tisztelője lett a német hadvezérnek, noha bizonyos, hogy annakelőtte nem volt túlságos véleménnyel a német vitézségről. Annál inkább belekáprázott a szeme a nagy oroszgyuró nevének a ragyogásába s mert éppen most született gyereke, még pedig flu, elhatározta, hogy Hin- denburgnak keresztelteti a legénykét a pappal. Ilyetén nyakas elszánással állított be a minap a törökszentmiklósi parókiára s előadta sajátságos kérelmét a plébánosnak. — De, édes fiam, ilyen keresztnevet nem ismér a kalendárium, sem
