Harangszó, 1914-1915
1915-06-06 / 30. szám
238. HARANGSZŐ. 1915. június 6. tott békejobbok intőleg emelkednek égfelé, mintha megfenyegetnék büszkeségemet. Sok-sok mindent elfelejtettem már. Mindenfélén átgázol az élet. Olyan a lélek, mint az erdő mélye: ugyanazt a darabkát fürdeti a napsugár, ugyanazt hasogatja a viharszél; ugyanaz a lélek nyit virágot s ugyanazon játszik a csalódás szele a száraz avarral. Eddig nem igen értem rá megállni és gondolkodni. De most mintha ébredeznének ezek az emlékek s benépesítenék lelkem csöndes világát. Most újra végigélem letűnt múltamat s ha kénytelen vagyok is pirulni, mégis azt mondom, jó, hogy újra végigélem. Jó, hogy jobban látom magamat. Jó, hogy igazabban megismerem értékemet. Most legalább leszállítom boldogság igényemet. Elcsöndesítem a lelkem mélyéből alázúhogó követeléseket. Nem zúgolódom a szenvedés miatt és nem átkozódom a megpróbáltatás nyomorúságaiban. Lehajtom fejemet s amint megállók saját szenvedésem előtt, megérzem magamon az Isten tekintetét s meghallom szavát: megdorgállak tégedet I... Hogyan is zúgolódhatnám, mikor szenvedésem nem egyéb, mint bűneimmel megérdemelt dorgálás I Ugyanezeket a gondolatokat ébreszti bennem az a szó, hogy az Úr megostoroz. Lelkemben elkezdenek fájni, égetni a régi bűnök s hiába védekezem: érzem bűnösségemet. Azt gondoltam, hogy igazságtalanság történik velem. Hogy valami kegyetlen jogtalanság helyezte vál- lamra életem keresztjét. Most érzem, hogy méltán szenvedek, mert megérdemeltem. Minél jobban belemélyedek ebbe a gondolatba, annál több vigasztalást találok benne. Mert kevés olyan vígasztalás van, mint midőn belátjuk, hogy a szenvedés és a mi bűnös emberi életünk között kapcsolat van. Az a megpróbáltatás nem idegen, a fájdalom, a virrasztás, az álmatlan gyötrődés nem kívülről ránk erőszakolt valami. Mindéhez közünk van, nemcsak azért, mert bűnös élettel mi okozzuk a szenvedést, hanem mert itt a szenvedésnél nagyobb dolgokról van szó: büntetésről van szó. A büntetés nemcsak a múltra vonatkozik. Előre tekint s a jövőért munkálkodik. Ha felületesen gondolkodom ezen, úgy nem jutok az önvádoskodás magasságánál magasabbra. De ha elmélyedve gondolkodom — (kezdem belátni, hogy imádkozva kell gondolkodnom), — akkor meglátom a szenvedésben a megjobbulás útját. Miért ? Mert érzem, hogy a dorgálás és ostorozás nem egyszerű fenyitő eszköz, hanem egy magasabb isteni szeretet megnyilatkozása. Kiérzem szenvedésemből a mennyei atya szerető szívének melegségét és meglátom azt az utolsó célt, melyet el kell érnem: Isten gyermekévé kell lennem. Ennél nagyobbat elképzelni sem tudok: Isten azt akarja, hogy gyermeke legyek 1 Eddig is sok drága kötelék kapcsolt istenhez. Hozzávezetett az az egyház, mely édesanyai szeretettel melengetett, az erkölcs, a tisztességes élet, a becsületes kötelességteljesítés. Mind fontos és drága. De nem szabad megelégednem a külső keresz- tyénséggel, azzal, hogy beleszülettem az egyházba s valahol ott vándorlók a közelségében. Azzal sem szabad megelégednem, hogy szolgai engedelmességgel beletörődöm a megmásíthat- lanba. Nekem az Isten gyermekévé kell lennem. Szeretettel kell hozzá közelednem. Bizalommal kell fogadnom intézkedését. Mindenben fel kell ismernem atyai szeretetét, jóságát. Engedelmeskedni, tűrni, lemondani kell, mindent, mindent szeretetből a szeretetért. A boldogság tavaszi verőfényében nem is gondoltam arra, hogy magával az örömmel nem emelhet fel Isten az ő gyermekei magasságára. De mióta lelkivilágom átalakulásait figyelem, lassanként megértem, hogy a szenvedésben van az a megtisztító és megpróbáló erő, mely addig-addig gyúr, formál, romból, épít, mígnem a bűnös emberből kialakul egy új ember. Barázdát szántott homlokára a szenvedés ? Lesoványította arcát a nélkülözés ? Megkomolyította lelkét az élettapasztalás ? Nem baj 1 Barázdás homlokról, könnyes szemből, lehervadt arcról lesugárzik az az új ember: az Isten gyermeke. És hacsak egy napig éltünk Isten közelségében mint az ő gyermekei, akkor is azt mondjuk: inkább ostorozz Uram, de fogadj gyermekeiddé I.. . Ez az első fénysugár, amin lelkem elindul a szenvedés éjszakájába. Megdorgál, megostoroz, mert szeret 1 Szenvedek, mert az Isten szeret engem I Nehéz kínok közt is felujjong lelkem és én elfelejtek mindent, csak azt tudom, hogy az Isten szeret engem és én azért szenvedek, mert ő gyermekévé fogad. kb. Van valakije a sebesültek közt a kórházban? Úgy fizessen számára elő a HARANGSZÓRA. Vigasztalást, szórakozást küld neki minden egyes számmal. Levelek a harcmezéről. Szeretett kedves lelki atyám 1*) Először is bocsánatot kérek, ha soraimmal alkalmatlankodnék, de kötelességemnek tartom, hogy a szeretett lelki atyámat néhány sorral felkeressem a harctérről, és köszönetét mondjak neki, minden atyai gondviselésért, hogy azokban a nehéz időkben, amikor én az ellenség kezeiben voltam, a szeretett lelkiatya akkor mutatta meg atyasá- gát, hogy azt az elhagyott apátián családomat gondjai alá vette, vigasztalta és amit lehetett, mindent meg tett az érdekükben. Főkép szegény nőmet a kétségbeeséstől mentette meg, úgyszintén a kedves gyermekeimet pártfogás alá vette, hogy az iskolából el ne maradjanak. A szeretett lelki atyánknak köszönhetem ezen dolgokat. A kedves nőm megírta, hogy mily szeretettel, odaadással és vigasztalással volt a szeretett lelki atya és még a mai napig sem szűnt meg a szeretete. Kedves lelki atyám, szívemből köszönöm atyai jóságát I A Mindenható nagy Úr Istennek az áldását kérem rája, ép oly szerető szívvel, mint a kedves családomra. Méltóz- tasson ezen köszönetemet elfogadni a harctérről, majd ha haza kerülünk, szóval fogom köszönetemet elmondani. De még egy kérésem van a szeretett lelki atyához, az atyai jóságát továbbra is fenntartani, hogy amig a harctéren vagyok vagyis lenni kell reményünk nem soká itt lenni. A jó Isten a magyarok imáját meghallgatta, az ádáz ellenség megy már vissza. Én 45 napig voltam közöttük, mind betegen. De mind, aki a jó Istenben bízik az nem csalatkozik, éppen úgy voltam, már már a habok össze csaptak fejem felett, órák kérdése volt, hogy mint foglyot nem-e visznek el, de azért nyugodt voltam lelkileg, csak a barátaimnak kikkel együtt voltam, mondtam, ha a jó Isten úgy akarja, nem tehetünk róla, én megnyugszom nem zúgolódom, igaz, hogy fáj a szerető szívemnek elhagyni a felejthetetlen családot és a szép magyar országunkat. amiért vérrel áldozunk. így panaszkodtunk magyarok egymásnak, mert mind újra még tovább harcolni számítottunk és mi történt? A mennybeli jó Isten meghallgatta hű imánkat és küldött olyan embert, aki megtudott menteni. Ez az ember a kórház főorvosa volt, de magyarul A levél Bajára érkezett.