Harangszó, 1914-1915
1915-06-06 / 30. szám
1915. június 6. HARANGSZŐ. 237. papos dologra. Többet ér nekem, ha addig kedvemre alszom a kertben. — Ne légy olyan pogány, fiam, mert megbüntet az Isten! — szólt Lőcsné asszony Csicsóra. — Öltözz fel azonnal s menjünk együtt 1 Meglátod majd, milyen szép ünnepség lesz. Jelen lesz az esperes úr is. — Az esperes is csak egy ember, nincs semmi nézni való rajta. Szívesebben nézem inkább a jó túrós rétest, ha süt számomra, — morogta Csicsó s kifeküdt lomhán az udvarra, a puha 'lyepre. — Dipzen te haszontalan gyermek, megbőjtölöd a lustaságodat! Azért sem főzök ma számodra. Koplalj, ha olyan megrögzött lélek vagy ! — mondta az édes anya keserű ki- fakadással. Bosszúságában elfelejtette az utcaajtót maga után betenni, mikor eltávozott hazulról. — Majd csak találok egy kis tejfelt a tejes fazékokban, jó lesz az is nekem puha kenyérrel, — gondolta Csicsó magában, de nem mondta az édes anyjának, nehogy elzárja előle a kenyeret és a tejfölös fazekakat. Tunyán nyújtózkodott aztán a hüs árnyékban, még arra is lusta volt, hogy elkergesse magáról a legyeket. Csakis akkor kapkodott utánuk, mikor már nagyon megcsiklandozták az arcát. Sokáig behunyt szemmel morfon- dérozott magában. Mindenáron elakart aludni, míg egyszercsak hangos bika bőgésre lett figyelmessé, mely mind közelebbről hallatszott. Mire felnyitotta nagy lustán szemét, már három ölnyire tőle közelgett feléje a Bödőék bikája, a földetszórva szarvával. — Jaj, jaj, segítsenek emberek! Megöl a bika! — ugrott tel Csicsó nagy rémülettel. Fel akart az állat elől a körtefára mászni, de nem sikerült a felkapaszkodás, mert magasan voltak az ágak. Erre kétségbeesett jajveszékeléssel futásnak eredt, a bősz bika pedig vágtatott utána. Mintegy három percig az udvar közepén álló, fából készült sertés ólat kerülgették, mikor meglátta Csicsó, hogy nyitva van az ól ajtaja. Nosza bebújt gyorsan rajta az ólba. A megvadult állat bután tekintett körül, hogy hová tűnt el előle az üldözött s dühében neki feszítette hatalmas fejét a külömben is ferdén, dülésre álló ólnak, mely erre hangos recsegéssel az oldalára borult, még pedig az ajtós felére. Csicsó, a bezárt rab, torkaszakad- tából ordított: — Jaj, végem van! Segíts rajtam, édes jó Istenem, olyan jó leszek ezután, mindennap dolgozom I... A bika ezekután eltávozott morogva Lőcsék udvarából. Az utcán jött már érte a gazdája, a három szál bajuszu Bödő Miska, aki haza hajtotta az elszabadult állatját, de nem hallotta meg a Csicsónak segítségért való ordítozását, minthogy mások sem hallották meg, mert a szomszédok mindannyian elmentek a dörgösi harangavatásra. Végre belefáradt Csicsó a kiáltozásba, annál inkább, mert a nagy hőség, éhség és szomjúság szörnyen kínozta a szűk és rossz levegőjű börtönben, melyből sehogysem tudott megszabadulni, hasztalan erőlködött a hidastábla és oldal deszkák kifeszítésével. Késő délután elnyomta az álom s még akkor is aludt mélyen, mikor az estén hangos röfögéssel haza érkeztek a malacok a legelőről s igyekeztek az ólba bejutni. — Mi a csoda történt ezzel az ólai, hogy felborult ? 1 — csodálkozott, bosszankodott Lőcsné asszony, haza érkezve Dörgösről. Mindjárt átment a szomszédokért, akik már szintén hazaérkeztek Dörgösről, hogy segítsék az ólját lábra állítani. Cser Ferkó és az öreg Csiza Gergő emelték fel dorongokkal az ólat. Természetesen a nagy zökkenésre felébredt Csicsó mély álmából, de nem tudta azt még, hogy hol van, mert amint beugrottak a malacok hozzá az ólba, ijenféle ordításban tört ki: — Jaj nekem, jaj, a pokolba kerültem s itt vannak az ördögök is!... Lőcsné asszony meglepetve s ijedten csapta össze öreg, ráncos kezét, amint meglátta fiát az ólból négykézláb kimászni. Csiza Gergő pedig a fejét csóválta mosolyogva s azt a megjegyzést tette: — Hát biz’ öcsém, aki kerüli az Istent, az a pokol tornácába téved. Nehéz órák. Te vagy bizalmam. % NEUMARK GyÖRG?. Én Istenem, te vagy bizalmam, Reményemet benned vetem, Te vigasztalsz, te óvsz a bajban, Te rajtad függ tekintetem. Kinek te szolgálsz támaszul, Az soha meg nem tántorul. Miért törjek ki bús panaszba? Zokogjak árva sorsomon? Kesergésnek, könnynek mihaszna? Nem orvosolja bánatom. Nehezítem keresztemet, Ha sirok Ínségem felett. Óh csendesülj háborgó lelkem, Hisz, veled van Istened! Legyen bár utad zord, kietlen, Ne félj, soha el nem feled. 0 bölcs teremtő jó atyád, Híven gondot visel reád. Ha néha szenvedés kisértget, Tele örömmel a pohár, Lehajol a földig teérted, Mennyben édes jutalom vár. A fergetegben betakar Örök irgalmu szárnyaival. Dicsérd az Istent hű keresztyén, Ragaszkodjál ösvényihez, Ne keseregj reményid veszten, Isten megint kedvébe tesz. Ki benne bízik egyedül, Nem fél, bár ég, föld összedül. K. 5. Az első fénysugár. Megtalálom az első fénysugárt, melyen lelkem elindul, hogy megkeresse a szenvedés értelmét. Olvasom az írásban: „az Úr megdorgálja azt, akii szeret és meg ostoroz mindenkit, valakit fiává fogad.“ (Zsid. 12, 6.) Minden egyes szónak külön értelme van. Megdorgál. Tehát van oka megdorgálni. Életemben voltak események, melyek nem dicsérő szót, hanem dorgálást édemeltek. Lelkemben voltak, sőt vannak is érzések, gondolatok, melyek nem vittek Isten közelségébe. Most, hogy csend van körülöttem, sok minden emlék felújul lelkemben. Botlások, indulat kitörések, nemtelen bosszúállások. Érzem, a szégyen pírja pirosra testi arcomat. Pedig még csak az elkövetett bűnökre gondoltam és nem szá- mítgattam azt a sok mulasztást, mely olyan nyomasztó súllyal nehezedik lelkemre, mint az alkonyat sötét szárnya a zöld lombu fákra. Letö- röletlen könnyek égetik lelkemet. El nem némitott sóhajtások csöndes panasszal ébrednek emlékeim szétszórt törmelékei közül. Visszautasí
