Harangszó, 1914-1915

1915-05-09 / 26. szám

204.

HARANGSZÓ.

1915. május 9.

is annyit harcolt, szenvedett s nyomorékká lett ?! — támadott rá Gergő.

— Nem bíztam meg én senkit, hogy értem harcoljon. Különben, ha nem tetszik az ajánlatom, hajtok tovább, — morogta Náci.

— Hej, hova tűntél szép magyar szívesség, ki temetett el végleg téged?! Nem is érdemes már élni az ily embertelen világban 1 — sóhajtotta az ősz Csiza Gergő. Noszolta aztán a sebesült vitézt, hogy kapaszkodjék föl a szekérbe, megfizet ő helyette is a pogány Nácinak.

Nagy üggyel-bajjal, egymást segítve, fölkapaszkodtak és elhelyezkedtek a rokkant atyafiak a szekérbe, mire megindította Náci a lovait.

Szótlanul, saját benső gondolataikkal tűnődve ültek mind a hárman a szekéren, csak mikor a hegyaljai csárdához értek szólalt meg Náci:

— Haj, de huncutul csalogat engem ez a csárda! Különben oktondi is volnék, ha nem nyelnék le itt is egy kis itókát. Adja csak ide Gergő bátyám, a két koronámat, beugróm egy pillanatra az ivóba.

— Hagyd el, öcsém, most az egyszer, hisz’ eleget ittál életedben s ma is többet eresztettél le már a torkodon, mint amennyi illet volna! — mondta neki az öreg Gergő.

— Ittam, amennyit ittam, kinek mi köze hozzá! Annyi bizonyos, hogy árvizet, azaz árbort bocsáthatnék le azzal a hitvány falunkra, amit életemben megittam. S bár megtehetném, hogy kitudnám vele önteni valamennyi népet, mint az ürgéket, heheheI... De, hopp, tyt vagyunk 1 Elő vele a pénzemmel szörnyen kiszáradt a torkom, — állította meg Náci a lovait. Leugrott a szekérről s Gergő elé tartotta szurtos tenyerét.

— Kapd el, Náci, előlem tenyeredet, mert még csakugyan bele juttatok valamit, de azt nem köszönnéd meg I Nincs most nálam pénz, de majd otthon becsülettel megfizetem a bűndíjadat.

— Micsoda?! Hát én most szom- juhozzak, mint a kutya ? I Tyü, azt a erre, meg arra !... így becsapnak engemet 1 — szitkozódott Náci topir- zolva.

S majd hirtelen ijedten kiáltott fel.

— Nini, baj történt a szekerem hátuljával I Szánjanak le kendtek is egy percre, igazítanom kell rajta valamit!

Nagy kínnal lekászolódott a sebesült vitéz a szekérről, valamint Gergő is. Náci pedig a következő pillanatban feldobta magát a szekérbe s a

lovak közé csapott: „Gyi, Bakter, gyi Boldog! Akinek nincs pénze, járjon gyalog.“

A faképné! hagyott atyafiakat úgy meglepte a Náci embertelen eljárása, hogy pár percig mozdulatlanul, szótlanul bámultak a tova tűnő szekér után.

— Sülyedj el vén föld, szégyenle- tedben, hogy ily gonosz embereket kell hordoznod hátadon ? — fakadt ki aztán Gergő bácsi mély elkeseredéssel. Megindultak ismét gyalogszerrel hazafelé.

Mintegy negyedóráig baktattak már, mikor feljutottak a meredek domboldalon a sík, egyenes útra, ahol legnagyobb meglepetésükre utói érték Nácit a szekerével együtt. De minő állapotban ? A szekér felfordulva meredt az égnek az árok parton, Náci pedig alatta jajveszékelt. Szerencséje volt még, hogy a lovak megálltak a szekér előtt.

— Nézd, öcsém, van Isten 1. . . Jer, segítsünk, ha tudunk a szerencsétlen emberen 1 — mondta Gergő meghatottan.

Neki gyürkőztek erre ketten a szekérnek s nagy sokára sikerült nekik kerékre állítani, mialatt megtudták a fájdalmában ordító Nácitól, hogy egy kis nyúl miatt esett meg vele a nagy baj. A vágtató lovai orra előtt szaladt át a nyúl az országúton, amiatt borították fel a meghorkant állatjai a szekeret.

Szerencsére nem történt baja a szekérnek, ellenben Nácinak kificamodott bokában a ballába. Node ott volt a kéz- és lábflcamodások híres tudora, a Gergő bácsi; helyre igazította azt is azonnal az árokparton.

— Hej, de meghálálom én kendnek a nagy jóságát, Gergő bátyám ! Üljenek tel a szekeremre! Nem kívánok érte fizetséget s mindig is szíves örömmel felveszem szekeremre, — mondta Náci hálatelt szívvel.

— Nem azért tettem, amit tettem, öcsém, hogy jutalmat várjak érte, hanem csupán magyar szívességből 1 — szólt Gergő kemény, határozott hangon. — Jóska keresztfiam csak üljön föl a szekérre, de én már csak a saját lábamon baktatok haza. . . Isten áldjon addig is bennetek 1

Azzal megindult az öreg magyar ingadozó, rogyadozó lábakkal, egyedül a poros utszélen s még a bugyorját sem tette fel a szekérre, hátán cipelte hazáig.

Adakozzunk a Harangszó terjesztésire!

Ima a vizsga kezdetén.

Irta: Bándy János ev. tanító.

(Imádkozta N. B. VI. oszt. tanuló a rábcakapi vizsgán 1915. április 18-án.)

Uram Isten 1 tekints reánk,

Vedd füledbe forró imánk, Mellyel esdve kér tégedet Ezen ártatlan kis sereg!

Szüntesd meg a bősz háborút S oszlasd el rólunk a borút I Küldd el a béke angyalát,

Hogy nyugtassa meg a hazát I

Jézus I hitünk fejedelme Légy seregeink őrzője,

Erősítsd meg karjaikat,

Hogy jól védhessék hónukat!

Hisz te igazság, — élet vagy Minket is — kérünk — el ne hagyj 1 Hisz, ki igazságért harcol Nem veszhet el nyomtalanul 1

Szent lélek! mennyei jóság,

Ki vagy lelki világosság!

Szállj le ránk is ez órában S buzdíts bennünket a jóban 1

Ha te segítesz, buzdítasz, Bizonnyal célhoz is juttatsz. Legyen ezért neked hála Istenünk szent háromsága.

Amen.

A katonák nagypénteke.

Irta: Dr. Kovácsics Sándor.

Harcmező, 1915. ápr. 2.

A kalendárium piros betűkkel jelzi az ünnep- és vasárnapokat. A harctéren azonban ezeket nem tudjuk megtartani. Sokszor nem is tudjuk, hogy ír a naptár: veres vagy fekete betűvel-e ? Ami ünnepeinket szuronnyal, vérrel írják. Akkor van örömnapunk, mikor a magyar erő átgázol az ellenségen. Mint ember sajnálok mindenkit, akit testi-lelki szenvedés ér, de most ebben az időben, ezen a helyen, ahol élünk, dolgozunk, minden magyar, annak kell, hogy örüljön, ha minél több piros betűs nap Íródik a — mi hadi kalendáriumunkba, minél vastagabb, minél pirosabb betűkkel. — A nagypéntek nem volt itt ilyen értelemben örömnap, ünnepnap, mégis valami mélyebb, igazabb keresztyénies érzés fogott meg bennünket e napon. Az az érzés lett úrrá rajtunk, ami béke időben elvisz bennünket a fekete posztóval leterí