Harangszó, 1914-1915
1915-04-25 / 24. szám
186. HARANGSZÓ. 1915. április 25. kicsinyelnünk, de mégis elmondhatjuk, hogy a felszerelés, kiképzés, begyakorlás, élelmezés, fegyelem tekintetében a mi hadseregünk felülmúlja az oroszt, s még inkább felülmúlja a világ legkitűnőbb hadserege: a német I Az anyagi dolgok mellett hatalmas szerepe van a háborúban a szellemi, erkölcsi tényezőknek is, az anyagi erő (hadsereg) mellett az erkölcsi erőnek. S ez az erkölcsi erő ami egyik fő erősségünk, bizalmunk egyik fő alapja, a jövendő győzelem egyik záloga. Mikor a háború kitört, az oroszok minden áron arra törekedtek, hogy a német hadsereget verjék le; az osztrák-magyar hadsereget alig vették számításba; azt hitték oly gyenge, hogy könnyű lesz megsemmisíteni. Ezt a hitet a monarchia háború előtti állapota keltette bennünk, néhány év óta nehéz s válságos időket éltünk: az óriási drágaság s a nagy terhek súlyosan nehezültek a polgárság vál- laira, az ipar s kereskedelem pangott, a gazdasági élet sorvadt, a politikában szenvedélyes harcok, párttusák folytak, s mig a magyar a magyart marta, az idegen nyelvű lakosság egy része a határainkon kívül lakó fajrokonaihoz kezdett húzódni. Úgy látszott, hogy egyre hanyatlunk, gyengülünk. Ellenségeink biztosra vették, hogy a hadüzenettel itt teljes lesz a zavar, fejetlenség, felfordulás, tán belvillongás tör ki, az ország részekre szakad s ők nyugodtan bevonulhatnak. Csalódtak 1 Nem így történt, A háború hírére, mint varázsütésre megváltozott minden; megszűnt az emberek közt a faji, vallási és nyelvipárt külömbség, megszűntek a politikai harcok, kik ezelőtt mint ellenségek álltak szemben, most kezet nyújtottak egymásnak, legyőzték előítéleteiket, pártelveiket, önmagukat, s ki önmagát legyőzi, erősebb, mint aki a legerősebb „kőfalakat. “ Lélekemelő napok voltak 1 A magyar nemzet „méltó lett régi nagy híréhez!“ Együtt voltunk valamennyien, mint testvérek, mint egy nagy család tagjai, egy érzelem hatott át, egy eszme lelkesített mindnyájunkat: védjük meg a hazát. S mikor Kárpátoktól az Adriáig hangzott ismét a szózat: Talpra magyar! ment, sereglett, tódult mindenki, nem parancsra, de önként, hogy dicsőséggel harcoljon ránktörő ellenségeinkkel. Azóta SU év múlt el, s azóta a magyar nemzet óriási erőmegfeszítései, minden áldozatot szívesen meghozva harcol, harcol a fél világ ellen, szívós kitartással, s oly vitézséggel, hogy katonái hősiességének hire már min- 1 denhová eljutott, s még ellenségeinkben is tiszteletet s becsülést ébresztett. íme! A magyar nemzetnek a kellő pillanatban ez a megtérése, komoly önlegyőzése, hazaszerető fellángolása, hatalmas erőfeszítése, lelkes kitartása: ez az az erkölcsi erő, amely a mi legerősebb támaszunk, s a győzelembe vetett reményünknek legbiztosabb alapja. S mi adja meg ezt az erkölcsi erőt s azt a lelkesedést s áldozatkészséget, mely minden magyart eltölt? Az a tudat, hogy az említett kettőn kívül van nekünk még egy erős szövetségesünk ; ez a szövetségesünk hatalmasabb orosznál, franciánál, hatalmasabb a nagy német népnél s a világ minden népeinél. Ez a szövetségesünk velünk volt a háború kitörésekor, velünk van most is; ott harcol velünk a Kárpátok hófedte bércein s a távoli nyugat csatamezőin, ott van tüzelve, lelkesítve a magyar katona diadalmas rohamainál, ott van, enyhülést, bizalmat csepegtetve a sebesültek szívébe, ott jár elfogott testvéreinkkel Szibéria véghetetlen síkságán, ott őrködik vigasztaló szavával az özvegyek és árvák fölött! Mindenütt ott van ez a mi hatalmas szövetségesünk : az igazság! Igaz ügyért harcolunk! Ez a tudat, ez az érzés a mi legfőbb erősségünk I Mi ennek a harcnak nem voltunk okozói. Hogy e dúló háború, melyhez hasonlót nem ismer a világtörténet, a maga borzalmaival, pusztításaival, vérontásával s mérhetetlen szenvedésével reánk zúdult, azért a teljes felelőséget Isten, az emberiség és a történelem itélő- széke előtt ellenségeinknek kell viselni. S bűnük büntetését elfogják venni bizakodó reményeik meghiúsulásában, népük százezreinek, sőt millióinak pusztulásában, leveretésükben s a mi diadalunkban! Ha mindezt meggondoljuk, lehetetlen a végső győzelemben nem bízni, remélni, hinni. Ezt a reményt, hitet fenntartani, ápolni, éleszteni s terjeszteni ma minden igaz magyarnak kötelessége! De ez még nem elég! E rendkívüli időkben a haza cselekedeteket, tetteket kíván tőlünk. S mit kell tennünk ? A feleletet e kérdésre könnyen megkapjuk. Aki szép fővárosunk, Budapest utcáin jár, majdnem minden kirakatban láthat két képet; ugyanazt a jóságos, sze- lid arcú katonatisztet ábrázolja mind a kettő. Az első képen, fejét összekulcsolt kezére támasztva, buzgón imádkozik; a másodikon Íróasztala j előtt ül s szorgalmasan dolgozik. Hányszor megállottám e képek előtt tisztelettel, csodálattal, mintegy áhítattal szemlélve őket. Mert az a szelíd arcú, imádságban és munkában búzgó ősz a legelső magyar ember: a király. A magyar király imádkozik s dolgozik! Az a magyar király, kit élte alkonyán is oly csapások sújtottak, melyek alatt az erős férfi is megtörik, ki az emberi élet legmagasabb korát éli, mikor más már csendes nyugalomban tölti napjait, ki két ország ügyét- baját hordja vállain: ifjúi szorgalommal, szakadatlanul dolgozik tovább! Nemes, magasztos példa, kövessük! Imádkozzunk s dolgozzunk. Mert a mai háborút nemcsak a harctereken vívják. A földműves, aki a mai zivataros időkben is úgy szánt-vet, mint békében, az iparos, ki cikkeit készíti, a kereskedő, ki azokat forgatja, a tanár, a tanító, ki az ifjúságot oktatja stb. mind harcol. Katonáink a harcmezőn halálmegvető bátorsággal küzdenek túlnyomó ellenségeinkkel; nekünk, itthonmaradt polgári embereknek legfőbb kötelességünk, hogy teljes erővel, odaadással, szorgalommal dolgozzunk tovább, hogy a változatlan tovább- működést minden téren biztosítsuk, s a háború káros hatásait megszüntessük. Ha ezt megtettük, hozzájárultunk a győzelem s a háború mielőbbi befejezésének biztosításához, a többit rábízhatjuk az erős Isten intéző kezére. Akkor ti anyák, kik gyermeket, özvegyek, kik férjet, gyermekek, kik szülőt vesztettetek e harcban, letörölhetitek könnyeiteket, megnyugodhattok, mert szeretteitek vére nem omlott hiába, akkor e szentelt földből, melyet őseink ezer éven keresztül vérükkel öntöztek, nem fog egy talp- alattnyi se idegen járom alá kerülni, s akkor a háború romjain felépül az uj, virágzó, független, hatalmas Magyarország. Tábori levelek. Gyűjti : E. J. Apa levele kis fiához a kórházból. A harctéren nem volt idő és alkalom az apai érzéseknek engedni. De mint kórházban fekvő sebesült a következő szívhez szóló levelet küldte kis fiacskájának : Kelt dec. 2-án Friedland, Böhmen, Res.-Spital. Szeretett drága kis fiacskám, felejthetetlen kisded gyermekem! Szomorú napjaimban írom neked ezen pár sor írásom, hogy tudassam
