Harangszó, 1914-1915
1915-04-18 / 23. szám
178. HARANGSZÓ, 1915. április 18. reménységben lészen a ti erősségtek! — Micsoda béke volna az, amit már most köthetnénk ? Minek alapján volna ez a béke megköthető ? A félig kibékülés rosszabb a nyílt harcnál. Sokan már a háború előtti békét is elviselhetetlennek tartották. Mert az a béke aljas, leplezett, titkos harc volt már ellenünk. Mi a háború előtt sem éltünk békében, hanem lappangó hadiállapotban. A hazug béke rosszabb az igaz harcnál. Azért a háború minden borzalma és rettenetessége dacára is sokan úgy fogadták a háborút, mint a becsület kibontakozását és megváltást a hazug békétől. Legalább álarc nélkül járhatunk az emberek előtt... Ha már elkezdtük a dolgot, nem szabad benne félúton megállni. A félmunkának kesernyés íze sokáig érezhető. A félléke másik fele az új háború szikráitól izzik s csak újabb szítás kell neki, hogy megint lángra gyúljon. Avagy magunkra vennénk-e a felelősséget az olyan békéért, melyből 2—3 év múlva újabb háború rakétája sülne sustorogva ki? Amint nem akartuk a háborút, úgy nem szabad akarnunk a korai és alaptalan békében szunnyadó háborús csirákat sem. Oly békét akarunk, mely majd igazi, áldott, tartós béke leend. Ezt pedig még most nem várhatjuk. Amint, hogy nem várhatunk a fától gyümölcsöt, mikor még nem érkezett el az érés ideje. Leszakíthatjuk ugyan róla, de íze fanyar, keserű, s nincs benne köszönet. A türelmetlenség nem segíti elő az érést. Várnunk kell csendesen, türelmesen, reménységben, mert ebben lészen a ti erősségtek. A csöndes várásban és reménységben nagy titkos erő rejlik. Jézus Krisztus némasága, türelme Pilátust bámulatba ejtette. Szívében tenger járt a megostorozás alatt, keserű és viharos, de a hányatott tengerre a türelem olajrétegét önti ki lelke s bár az el nem simítja a dagályt, de ki nem feccsen tőle a hullám. A türelem a lélek mécsese a szenvedés éjében. Nem tudok ugyan kibékülni vele, de megbámulom a németek nagy vezérének, Moltlcé-nak ama mondását, hogy az „örök béke álom és hozzá nem is szép álom. A háború a világrendnek Istentől beléhelyezett eleme. A legnemesebb erények belőle sarjadnak: bátorság és lemondás, hű kötelesség- teljesítés és áldozatkészség. A katona életét adja. Háború nélkül a világ elposványosodnék és az anyagiasságba veszne“. Azért a mostani nehéz idők nyomására ne megadással, hanem ellent- állással feleljünk, ne zúgolódással, hanem csendességgel, ne kétségbeeséssel, hanem reménységgel, ne gyöngeséggel, hanem erővel, mert csendességben és reménységben lészen a ti erősségtek! Isten szent segedelmével kitartani 1 A magunk tapasztalása és sokak kérése megértette velünk, hogy lapunkra ebben a nehéz időben minden héten szüksége van a családoknak. Ezért elhatároztuk, hogy a „HARANGSZÓT” ezután minden vasárnap megjelentetjük s így következő számunk vasárnap bekopogtat a hajlékokba. Ha az évi 35 szám lejárt, új előfizetésre kérjük fel olvasóinkat. Ha olyanok nem lesztek... Irta: Gáncs Aladár. A többiek már aludtak. Csak Sa- nyika nem akart még búcsút mondani a napnak. Pedig ő sem bóbiskolta világossal valamelyik kuckót a kályha mellett, ott csatározott egész délután a Visztula körül, amely lud- valevőleg a múlt nyártól kezdve nemcsak Galíciában, meg Oroszországban folyik, hanem Magyarországon is sok-sok helyen is többek között, véletlenül, mint csendes patak, átcsörgedez egy bakonyi falu papházudvarán. A harcok aznap is, bizony, hevesek voltak. Végigcsinálták a háborúskodás mindenféle nemét, aminek szóját csak tudták. Egyebek között miután a Visztula hidját fel- robbantottnak jelentették ki, volt „Előre“-vezénylés a folyón át vagy ötször; mégis, hiába, szegény Sanyikénak tizedszer is vissza kellett lábalni a vizet. Úgy, hogy — mi tagadás benne — a háborúskodás mindenféle neméből Sanyikénak az a futás sem maradhatott ki, amelyről azt mondják, hogy hasznos — és még valami más. De nem is csoda, ha kis hősünknek igazában most ott künn kellene feküdni az akácfás árokban, mely három szala- dásra is lehet a bakonyi Visztulától s amelytől — bár, hogy úgy lenne mielőbb — nemsokára, valamikor talán Moszkva sem lesz majd nagyon messzire. Nem csoda, — mondjuk — hiszen mindehhez Sanyika egyedül volt az ellenség I És mégis szemei nem tudtak álomba fáradni. Mintha valamit még várna tőle e nap.’ — Ejnye, ez a Sanyi gyerek ma alighanem imádság nélkül aludt el! %Nem emlékeztek rá, hogy imádkozott ? — kérdezte az édesanya leányait, akik már elég nagyok voltak, hogy ne kelljen aludni térniük a kicsinyekkel. De mikorára a két nagyleány kiemelte fejét a könyvből, mely mindenike előtt ott feküdt és mikorára meglátták volna jól, hogy mi is jött be a fülük ajtóján, megszólalt a csendes ágy lakója. — Még nem aluszom ám, anyukám I Imádság nélkül elaludni úgysem tudnék én. Hiszen csak azért nem imádkoztam, mert még egy kicsit nem szeretnék aludni. — Hát mit akarsz csinálni, fiacskám ? Aki lefeküdt, annak aludni kell. Aki aludni akar, annak meg imádkozni kell. Csak imádkozz szépen és aludjál. — Édesanyám — így szokta szólítani, ha valami nagyot, komolyat akart vele — arra kérem, ne kelljen nekem egy kicsit még. hogy elaludjam. Hadd gondolkodjam I — tette hozzá messzire futó szemekkel és olyan lassú, vontatott hangon, ahogyan kis gyermekek sokszor beszélnek. — Tudsz is te gondolkodni?! — Van is neked még, min gondolkodni ! ? A két nagy leány majd egyszerre csapott ugyan szóba s aztán nevetésbe is, hogy az alvók megmozdultak rája. — Tudok bizony. Láttam az édesapámtól, hogyan kell. Sokszor, szombat délutánon. Erre aztán elillant a nevetés. A másik kérdést elengedték. Ki tudja, hátha van neki, min I Sietve hajoltak megint könyveik fölé és egy darabig azt olvasták ott a sorok felett maguknak: „hányszor megszégyenített már bennünket ez a kis Sanyi! “ S az édesanyjának sem volt több szava, neki is sok eszébe jutott és ő meg abba a láthatatlan könyvbe merült, melyből gyermekei jövőjét szokta olvasgatni. A hallgatás így mégint csendet merített a szobára, Sanyikát is vissza adta gondolatainak. Hogy tud-e ő gondolkodni ? Ezen biz ő eddig nem gondolkodott. De, hogy is tudnak az emberek ilyet kérdezni ? Aztán meg, hogy van-e neki, min gondolkodni ? Hát hogyne volna ? Csak ő tudja azt, hogy meny
