Harangszó, 1914-1915
1915-04-18 / 23. szám
1915. április 18, HARANGSZÓ. 179 nyíre van. És ezzel odavetődött megint azokhoz a képekhez, érzelmekhez, amelyek oly messzire elkergették ma tőle az álmot. Valahogy ez a háborús délután kóvályoghatott a lelkén. Talán azon érzett magának szemrehányásokat, hogyan is tudott ő lenni az ellenség, hogyan tudott ő odapártolni a Visztulán-túlra, hogy mert oly szívvel-lélekkel küzdeni a Kárpátok ellen, és hogy nem sülyedt el szégyenében, mikor ő lett az orosz. De azután tovább fordított. Hiszen ő is jobb szerette volna a magyart játszani, mi haszna, ha mindenikük azt szerette volna és ő igazán nem is tehet róla, hiszen senki nem akart az ellenség, senki nem akart lenni az orosz. Azután meg különben is, nem volt-e ő a magyarnak, németnek jó orosz ? Ő volt a leggyengébb. Lám, csupa magyarságból is kellett, hogy ő legyen az orosz! Innét valahonnét kalandozhatott ki gondolataival Sanyika. De, hogy azután merre csapkodott, száguldott — ki tudná azt nekünk megmondani, hogy merre tud röpködni a gyermek felajzott képzelete, amelyre még nem rakott nehéz láncokat az élet, s amely elé még nem rakott rácsokat e világ szűkén mérő keze, az, amely a szépnek, a nemesnek, gyermeki léleknek oly keskeny csatornákban akar csak itt helyet adni. Töretlen útakon mer járni, nem ott, ahol az emberek már széleset tapostak, tövises ösvényeken át lépdel és mégsem lesz tőlük véres gondolatainak lába és könnyeden szaladgál ott, ahova sokaknak talán kiálló köveket ékelt, örökre félelmeseket, a kiábrándító kurta tapasztalás. Érez és nem kérdezi tőled, hogy érdemes-e a földön ugyan érezni és nem akarja tudni itt sem a megszokás és közömbösség kényelmes utcáit. És, hogy gondolkodni tudnak-e? Szépen talán csak Ők. És talán még azok, akik egy kicsit úgy, mint ők. Egyszercsak Sanyika felül ágyában, elkezdi mindennapos esti imáját. A jól ismert szók könnyen gördülnek által ajakán s különben sem voltak még sokan. Csak mikor arra a helyre kerül a sor, ahol szülőkről, testvérekről és más „szeretteinkről“ van emlékezése, ott járt kissé vi- gyázatosabban a nyelve, mert a háború óta a szülők és testvérek neve közé, új nevek is szövődtenek, közelebbi-távolabbi rokonok, ismerősök nevei, mind bácsinevek, akiket Sanyika még nem is igen ismert, de akikért ép oly nagy gonddal imádkozott, ha nem nagyobbal, hiszen mindannyinál beléje szántott az érzés: vaj’ él-e még? De a háború óta, nemcsak bővítés, kis toldás is történt a szokott fohászon és az utolsó ament jó pár mondattal kitolta az imádkozás a katonákért, a magyar katonákért, meg a német katonákért. Eddig alig vették észre, hogy Sanyika imádkozik. Még az édesanya sem tudta, hogy voltakép kívülről száll-e feléje Sanyika hangja, vagy valahonnét belülről. De mikor a vége felé ért, oda, hogy: Istenem, áldd meg a magyar katonákat; Istenem áldd meg a német katonákat, — szokatlan rezgés járt ki a szavából, figyelmessé lettek valamennyien, mintha valaminek most történni kellene. Az édesapa ép azon pillanatban nyitotta az ajtót, a kilincsen várta már az utolsó ament, úgy lehet. Pillanatnyi hallgatás. Sanyika még mindig összekulcsolt kézzel. Csak nem aludt el rajta? Nem az. Nézett ő most is ébren s mintha most látná ki valahonnét messziről, amit oly nehezen keresett. S anélkül, hogy félelmet, vagy bizonytalanságot árulna el vele s anélkül, hogy hajszállal is másított volna a hangja szinén, de mégis ünnepélyesen, mintha először lépne az oltár elé, így szólt: — „Én Istenem, áldd meg az orosz katonákat isi... “ Megint pár pillanat, mintha a leikével új lélekzetet venne s aztán most már kissé halkitottan, — mintha az nem is az Istennek, hanem valaki másoknak szólna — tette hozzá lassan: — „Azok is emberek. Amen.“ Nyugodtan visszafeküdt. Anélkül, hogy csak a szemével is kérdezett volna valamit hallgatóitól. Azokat különben is hiába kérdezte volna meg úgy, azok csak egymásra néztek perceken át, meg oda, ahonnét Sanyika kinézte magának azt, hogy most már elaludhatott. Nem is esett az nap egy szó, egy mozdulat sem az egészről. Csak az édesapa mondott valami ily est: „Ha olyanok nem lesztek, mint e kis... “ De ez is másnapra maradt. Csak az a csók nem maradt másnapra, amelyet lámpafujás után nem sokkal kapott valaki — álmában-e vagy hogy — valakitől. Azóta van egy falu Magyarországon, hol minden este imádkoznak, nemcsak a magyar, nemcsak a német katonákért. Mert, — mondani sem kell — hogy másnap már a többiek is eltanulták Sanyikétól az „új imádságot“ s maguk is segítettek neki megszaporítani naponként egy-egy ujjal és szinte sajnálták, hogy ötöd hatodnapra már nem volt mivel megszaporítani. Azóta van egy falu Magyarországon, hol minden este imádkoznak az ellenségeinkért. Van-e több is ? A HARANGSZÓ terjesztésére begyült összegen ingyen példányokat küldünk a kórházakba. Kérünk mindenkit: támogasson minket magasztos munkánkban! Cigány szívesség. Elbeszélés. Irta: Csite Károly. Az ősz Csiza Gergő két malaccal állított be Szilveszter reggelén a piacra. — Mi van a zsákjában, öreg szomszéd ? — kérdezték tőle körülállva az újévi malacpecsenyére vágyakozó asszonyok. — Nagy szerencse annak, aki alku nélkül megveszi, — felelte Csiza Gergő, mosolygós ábrázattal. — Hadd lássuk, mutassa hát a hitvány portékáját! — noszolta egyik türelmetlen asszonyság, a bevásárló nyelves asszonyok vezérkolomposa. — Aki hitvány portékát keres nálam, annak semmit sem tudok mutatni, — tiltakozott Gergő az előzetes ócsárlás ellen. — Nohát mutassa meg akkor a szívfájdító gyönyörű portékáját! — Azt sem tehetem meg, mert a szívem párja: gyöngyöm feleségem Elmaradott az a község, ahol nincs fogyasztási szövetkezet. A legjobb és legolcsóbb háztartási és gazdasági cikkek a HANGYA boltokban kaphatók. A HANGYA italai hamisítatlanok és kitűnő minóségüok. Amelyik községben fogyasztási szövetkezetét akarnak létesíteni, forduljanak a mozgalom kezdői tanácsért a HANGYA a Magyar Gazdaszövetség fogyasztási és értékesítő szövetkezetéhez Budapest, IX., Közraktár-utca 34. sz. (Saját székházában.) 23 A HANGYA kötelékébe jelenleg 1278 szövetkezet tartozik 60 millió K évi áruforgalommal.
